Késő bánat: hátba szúrtál, elárultál, és erre nincs bocsánat!

Az az igazság, hogy kifinomultan csináltad, így nem tudtalak tetten érni. Igaz, hogy többet telefonoztál, mint előtte, de nem hurcoltad magaddal mindenhova a készüléket. Simán elől hagytad. Nem jöttek üzenetek, nem történt semmi. Utólag jöttem rá arra, hogy folyton le voltál némítva. Néha elkaptam egy-egy furcsa rebbenést: túl gyorsan elrántottad a hüvelykujjaddal a képernyőképet, összerezzentél, ha váratlanul beléptem a szobába, de elhessegettem ezeket, mert annyira banálisnak tűnt, hogy te másfelé is tekingethetsz. Úgy bíztam benned, mint még soha senkiben.

Bíztam, mert soha, semmi jelét nem adtad, hogy valami gond lenne velünk. Soha nem mondtad, hogy bajod lenne velem vagy kettőnkkel, és a tetteid sem ezt mutatták. Folyton itthon voltál, nem jártál el sehova. Ha mégis, az rövid idő volt és mindig adtál életjeleket. Folyton öleltél, puszilgattál, simogattál, csókoltál. Összebújtunk, éjjel összesimulva aludtunk. Megállás nélkül szerelmeskedtünk, lélekemelős, összeolvadósakat. Rengeteg mindent megtettél értem, kényeztettél, éreztem minden pillanatban, hogy szeretsz, a társad vagyok, a szó minden értelmében. Ha több napra el kellett menned dolgozni, folyton velem chateltél és telefonáltál. Ahogyan akkor is, ha csak elmentél reggel és hazaértél este.

Mi fáj legjobban, amikor elárulnak, hátba szúrnak? Talán a saját értékítéletedbe és a másikba vetett bizalmad sérülése a legelviselhetetlenebb érzés. Hiszen folyamatos gyanakvásban, bizalmatlanságban, mindig a rosszat várva nem lehet élni, létezni.

Azt hiszem, a mai világban az érző és becsületes ember számára ez az egyik legnagyobb fájdalom. Nem akar páncélban kapcsolódni, szeretni. Persze tudja, hogy vannak rongy emberek, de nem lehet így nekiindulni semminek. Ezért bizalmat szavaz. Van, hogy a másik nem él vissza azzal, meghálálja és van, aki aljas módon hátba szúrja, elárulja. Könnyű lehet azt mondani, azért történt, mert nincs emberismerete az elszenvedőnek, hogy a hülyeségig bízott, de szerintem ez nem erről szól. Nem azzal van a baj, aki a mai beteg világ ellenére megmarad bizalmat szavazó, másokban hívő embernek. A gond azzal van, aki ezzel gátlástalanul visszaél, és jóvátehetetlen sebet okoz. Ha ráadásul olyan ember árul el, akit szeretsz, akkor szó szerint összetörsz és bénultan üressé válsz.

Ez történt velem is.

Amikor megláttalak a kávézóban, szó szerint sokkot kaptam. Nem akartam hinni a szememnek. Az agyam azonnal letiltott.

Látszólag semmi kompromittáló nem történt. A gond csak az volt, hogy azt mondtad, amikor itthonról elindultál, hogy édesanyádhoz mész. Én meg felpattantam a biciklire és elindultam bevásárolni. Nem is gondoltam bele, miért kérdezed meg többször egymás után, hogy biztos itthon maradok-e? Aztán úgy alakult, hogy nem volt itthon az, ami kellett a főzéshez, ezért elmentem a boltba, s ahogy mentem vissza a lelakatolt biciklimhez, automatikusan benéztem a kávézó ablakán. Ott ültél, szinte a legelső asztalnál, ami zsebkendőnyi méretű volt, csak szoros közelségben lehet ott ülni bárkivel. És te ott ültél, pontosan így.

Az is látszott, milyen felajzott szemmel bámultad, nyilvánvalóan üvöltött a levegőben a szexualitás. Azt hittem, elájulok. Földbe gyökerezett lábbal, bénultan álltam, és olyan lelki fájdalom öntött el, hogy belefulladtam.

Gépiesen előhúztam a telefonomat és lefényképeztelek benneteket, aztán azzal a lendülettel el is küldtem neked a fotót messengeren. Láttam, ahogy megnézted. Vártam, mert tudtam, fel fogsz nézni. Így is lett. Halálra rémült, lebukott, pánikba esett tekintettel vettél észre. Ahogyan én kint, te ott bent dermedtél le azonnal. Tudtad, hogy ezt kimagyarázni nem lehet, és azt is tudtad, nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra. Szépen felültem a bicóra és könnyektől égő szemekkel kezdtem tekerni. A szemem sarkából még láttam, hogy kivágódik a kávézó ajtaja és kiszáguldasz rajta. Hozzám. Utánam.

Nyitókép: Shutterstock