Mikor véget ér egy kapcsolat, kétségbeesetten keressük az okokat: olyan külső tényezőket, amikre ráfoghatjuk, hogy miattuk nem sikerült boldognak lennünk. Keresgélünk a környezetünkben, a volt párunk tulajdonságai között, hátha megtaláljuk.
Aztán elfáradunk, feladjuk, és nézőpontot váltunk. Talán magunkban kell keresnünk a hibát? "Nem voltam elég, vagy talán túl sok is?" Mérlegre tesszük a külsőnket, majd sorra vesszük mindazt, amit nyújtottunk. Végül pedig azt kutatjuk, hogy miből adhattunk túl keveset.
A legfájóbb, legélesebb felismerést akkor kapjuk, mikor az exünk minket kezd hibáztatni mindenért, miközben önmagát feddhetetlennek és tökéletesnek állítja be. Ekkor döbbenünk rá arra, hogy nem túlságosan keveset, hanem - épp ellenkezőleg - méltánytalanul sokat kapott tőlünk: figyelmet, kedvességet, de legfőképpen időt. Mert aki úgy tud bántani, ahogyan ő, aki olyan mélyen akar a lelkünkbe karcolni, és - még egy utolsó - kegyetlenül fájó sebet ütni, az nem érdemelte meg mindazt, amit nyújtottunk neki.
Aki sátánná változott, elfeledve az együtt töltött szép pillanatokat, aki a tükörbe nézve csak fénylőn csillogó önmagát látja, és rendíthetetlenül biztos a saját igazában, arra nem kell tovább az időnket fecsérelni. Az nem érdemel mást, mint egy felismerést: a gondolataiba beférkőző erős hiányérzetet, amiből majd rádöbben, hogy mindent elveszített. Egy szerető társat, egy boldog jövőt, mindent.
Mert túlságosan makacs, önfejű és pökhendi volt ahhoz, hogy értékelni tudja azt a csodát, amit a párja varázsolt köré minden nap. Elfogadta, majd - szavak, tettek és köszönet nélkül - hagyta, hogy továbbra is csak kapjon. Ám ez nem mehet így a végtelenségig. És bár az ő szeméről sosem hullik le a hályog, a miénkről annál inkább, hiszen észrevesszük, hogy a kapcsolatunk egyoldalúvá vált. Hogy már nem a szerelemről, sokkal inkább a hatalom birtoklásáról szól, ez pedig összeegyeztethetetlen egy érzelmekben gazdag együttéléssel.
Az elején én is elhittem, hogy egy ritka csoda részese lehetek. Majd csalódtam, és lassan megtanultam, hogy a kapcsolat végén már csak két dolog marad számomra: hinni és harcolni. Hinni abban, hogy a jövőm szebb lehet - és harcolni önmagamért, mert a másik fél úgy gondolja: egy hosszú kapcsolatot nem lehet szépen befejezni.
Azt hiszi, mocskot, sarat kell dobálni ahhoz, hogy felejthetetlenné váljon - ő és a kapcsolat lezárása is. Mert eddigi viselkedésével ellentétben, most mégis adni akar: bántó szavakat, szenvedést, szomorúságot. Hiszen tőle nem lehet csak úgy egyszerűen távozni...
Ekkor elkezdünk harcolni önmagunkért, és hinni abban, hogy egyszercsak megunja, mi pedig új életet kezdhetünk. Nem a győzelem a fontos, hanem a méltóságunk. Hiszen azt, amit adtunk, amivel őszinte szívünkből ajándékoztuk meg, nem sározhatja be. Majd eljön a nap, amikor rádöbbenünk, hogy igenis voltak jelek, észrevétlenül elrejtve a mindennapokban. Apróságuk ellenére komoly súllyal bírtak, hiszen a sok kicsi összeadódott, és nyolc éven keresztül ezer apró jel gyűlt össze...
Amikor pedig minden a helyére kerül, megtanuljuk, hogy nem kell többé harcolnunk - de érdemes mindig hinnünk!
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
