Álomélettel hitegettél - fájdalmas volt az ébredés...

Boldog voltam veled, hittem neked, úgy éreztem, te leszel életem nagy és egyben utolsó szerelme. Hogy elfelejthetem az egyedüllétet, és tervezhetem a közös, boldog éveket. Szerettem mindent, ami te voltál, és amit nyújtottál.

Örömteli perceket, ölelős pillanatokat, szenvedélyes csókokat. Ennél többre nincs is szükségem - ezzel hitegettem magam -, azt hittem, ez pont elég nekem. Mohón, nagy lépésekben akartál haladni, én pedig mosolyogva hallgattam, ahogyan a jövőnket vázoltad: mesésre, színesre.

Elhittem, akartam, veled örültem, sosem kételkedtem. Hogyis tehettem volna, hiszen csillogott a szemed, a hangod pedig erővel telt meg. Tudtam, hogy minden sikerülni fog, csak akarni kell, azt pedig nagyon tesszük: akarjuk, mindennél jobban és határozottabban.

Aztán a hetek múltak, a lépések kisebbek, majd egészen aprók lettek, végül pedig már csak egy helyben álltunk: te nyugodtan, én toporzékolva. Hiszen arról volt szó, hogy száguldani fogunk, repülni, szárnyalni, most mégsem haladunk, csak várunk. Én arra, hogy változzon a sorrend, és ne a karriered után következzek, te pedig arra, hogy a helyzet magától megoldódjon.

Egy nap tényleg megváltoztak az arányok, de nem úgy, ahogy szerettem volna: kevesebb munka, több együtt töltött óra. Annak az aránya változott, hogy amit mondasz, az megvalósul-e... Kilencvenkilenc és egy - ennyi lett az esély, de sajnos nem egy százalékot veszítettünk, hanem kilencvenkilencet.  

Forrás: Shutterstock

Mert a nagy szavakból és tervekből semmi sem lett, csak hangzatos ígéretek maradtak, amelyekbe kettőnk közül már csak én kapaszkodtam. Azt hittem, hogy az utolsó és egyetlen leszel - nemcsak az esély a boldogságra, hanem az örök szerelmem. Ám nem így történt. Az erős sziklából egy hajlékony fűszál lett.

Csalódtam. Nem egyszer, hanem ezerszer. Rákérdeztem, mi lesz velünk, te pedig kitértél a válasz elől. Azt mondtad, hogy együtt csodás lesz minden, hisz a lehetőségek száma végtelen: utazunk, élünk, boldogok leszünk. Mindig elhittem - még akkor is, amikor már nem kellett volna, mert akárhogy is számoltam, egy sem valósult meg az ígéretekből. 99 százalék, aztán már 100. Ennyi volt annak az esélye, hogy a szavak csak szavak maradnak - üresek, távoliak -, az ígéretek pedig megvalósíthatatlanok.

Lassan rájöttem, hogy az utolsónak hitt nem az egyetlen, hanem csupán egy a sokból. Valóban egy esély voltál, de jöhet még utánad az igazi. Aki lehet, hogy kevesebbet ígér, de többet tud nyújtani: megvalósuló terveket, és percek helyett boldog órákat. Aki nem ámít, és akinél a sorrend valóban változik: először én és utána minden más - sohasem fordítva. A 100 százalék pedig nem törik sem részekre, sem esélyekre, hanem egyben marad, és biztonságot ad. Mert amit majd ő mond, az úgy is lesz. Jöhet tehát a szerelem - az igazi és egyetlen!


Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek