Egy férfi szíve is meg tud szakadni, ha magára hagyja a szerelem...

A fiú a kilátó tetején állt. Azon kilátó tetején, ahol első csókját kapta a lánytól, és ahova gyakran visszatér - talán az emlékek, talán a szabadság érzése miatt. Mindig örült, amikor felbukkant a kilátó alakja, és akárhányszor felmegy a lépcsőn, emlékek százai tolulnak fel az agyában, kellemesen és fájón egyszerre. Úgy érezte, olyan döntés előtt áll, amit nem tud megtenni.

Gyönyörű, napsütéses, tavaszi idő volt, hallgatta, ahogy a madarak énekelnek, és közben magában „morfondírozott". Nem tudta, mit tegyen, mi lenne a helyes döntés. A közös múlt csodás emlékei derengtek fel benne, és arra vágyott, bár ugyanúgy lenne minden, mint régen. Nem vágyott másra, csak arra, hogy foghassa Gréta kezét, megérinthesse, megcsókolhassa, láthassa őt, és hallhassa azt, ahogy ránevet. Igaz, mostanában egyre kevesebbet beszéltek, de nem gondolta, hogy ilyen fordulatot fognak venni az események.

Hónapok teltek el azóta, hogy Gréta kimondta: "Úgy érzem, változás kell az életembe. Elköltözöm. Nem a világ végére, de a levegőváltozás nem fog ártani." Lelki szemei előtt már a beszélgetést megelőzően is felsejlett e félelem, így a valóság már csak megtámogatta a korábbi baljós gondolatait.

A lenyugvó napot figyelte, miközben a könnyeivel küszködött. Arcába csapott a lágy tavaszi szél, amely pont úgy vált egyre élesebbé és hűvösebbé, ahogy az egykor szívmelengető, szép emlékek is. Úgy érezte, lelkének többé nincs otthona, nincs hova hazamenni a hétköznapok csatateréről. A sors már számtalan nehéz terhet rakott a vállára élete során, de kitartóan cipelte őket, és sosem adta fel - mert ilyenkor mindig az jutott eszébe, hogy vannak, akik szeretik, törődnek vele, és miattuk érdemes kitartani.

Forrás: Shutterstock

Grétával kapcsolatban is ezt érezte. Még csak alig ismerték egymást, de a fiú már akkor úgy érezte, mindent tudni akar róla. Aztán a hosszú, gyakran éjszakába nyúló beszélgetések eredményeként szépen, lassan beleszeretett. Végre kerek volt a világ. A nehézségek eltörpültek, az életét nehezítő tényezők mintha tovaszálltak volna.

Sosem volt igazán apa típus - bár a gyerekeket világ életében imádta -, mégis azt gondolta, sosem fog felnőni ahhoz a bizonyos feladathoz. De Gréta gyermekét szinte sajátjaként szerette, sok időt töltöttek hármasban. Szentül hitt abban, hogy végre megkapta Istentől azt, amire ezidáig vágyott: egy boldog családot. Nem számított semmi, csak az a szeretet és a harmónia - egészen addig a bizonyos mondatig...

Azóta, mintha kicsúszott volna a lábai alól a talaj. Fogalma sem volt, hogyan kellett volna reagálnia, mikor azt a bizonyos mondatot meghallotta. Először kissé ledöbbent,de mivel szerette Grétát, így azt akarta, hogy boldog legyen - vagyis együttműködő volt, még úgy is, hogy közben darabokra tört a szíve. Azóta is beszélgetnek, de a beszélgetések egyre jobban elhalványulnak, semmivé lesznek, két beszélgetés között pedig sokszor napok, hetek telnek el.

Nem értette, hova tűnt az a kapcsolat, ami köztük volt? A kapocs, ami összekötötte őket, amelyről úgy érezte, erősebb a világon bárminél. Nem értette, miért foszlott minden szét? Felzaklató, egymásnak ellentmondó gondolatok cikáztak át az agyán, még az is megfordult a fejében, hogy egy egyszerű lépéssel elköltözhetne erről a világról egy olyan helyre, ahonnan még senki sem tért vissza. De nem tette meg. Bár nem habzsolta nagy kanállal, mégis szerette az életet, nem hagyta volna itt. Nem úgy, mint Gréta őt...

A nap már lenyugodott. Érezte, ahogy a bőre fázni kezd. Nem kívülről, belülről, a lelke mélyéről. Nézte, ahogy az eget sötét felhők homályosítják el. Elindult haza, le a lépcsőn. Egy lépés, még egy... leért a kilátóról. Lassan, szinte észrevétlenül, tett egy tétova lépést. Még egyet... Még egyet... Elindult a csendes, sötét úton, társa csak a Hold fénye volt a magányban. A kilátón egy fiatal fiú és egy lány csókolózó sziluettje még sokáig elkísérte őt. Szomorúan egy gondolat járt a fejében: "Velem ez már soha nem történhet meg..."

M. Péter

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek