A beteljesületlen szerelem lehet tökéletes, de nem az az igazi

Egy darabig a szenvedésben is lehet örömöt találni. Aki sokáig nem érzett semmit, az lehet, hogy már annak is tud örülni, ha nem üresség honol a szívében, hanem végre valami... Veszélyes játékot tud űzni velünk a beteljesületlen szerelem, mert olyan, amilyennek csak akarjuk. A valós tapasztalatok hiányában a fantáziánk tölti fel beszélgetésekkel, találkozásokkal a „kapcsolatot". Kedvünktől függően képzelhetjük egyik nap szenvedélyesnek, másik nap megnyugtatónak, harmadnap eltaszíthatnak maguktól, hogy a következő nap epekedve vágyakozzanak irántunk. A plátói szerelemben bármi lehetséges, valójában csak a képzeletünk szab határt. Ezekhez az érzelmi csúcsokhoz és mélységekhez egyik valós viszony, egyik igazi kapcsolat sem tud felérni. A beteljesületlensége adja a tökéletességét, akárcsak Rómeó és Júlia esetében.

Szerelmük ugyan viszonzott volt, a családi viszályok és végül a haláluk miatt azonban beteljesületlen, és így tökéletes maradt. Ki tudja, mi történt volna, ha összejönnek? Akkor is fennmaradt volna a vágy, ha a szülők meghajtják fejüket a fiatalok érzései előtt, és beszüntetik az ellenségeskedést? Sosem tudjuk meg, de annak ellenére, hogy valódi kapcsolatuk nem lehetett, ők váltak az örök szerelem szimbólumává. Történetük drámaian szép, amire sokan vágynak. Rengetegen szeretnének hasonló, mindent felemésztő érzelmeket, olyan szerelmet, amiért meghalni is képes lenne az ember, de mi jön ezután? Örök boldogtalanságra kárhoztatja magát az az ember, aki a plátói szerelem tüzességét keresi, miközben valódi, beteljesült kapcsolatra vágyik?

Azt nem tudom, más hogy van vele, és nem is akarom senkinek megmondani, mit kell vagy nem kell keresnie egy kapcsolatban. De voltam már a viszonzott, ám be nem teljesült szerelem látszólagos tökéletességének a bűvkörében. Visszatekintve szemfényvesztésnek tűnik. Nehéz ezt kimondani, mert az érzelmek és a vágyak valóságosak voltak, mégsem volt az igazi, vagyis nem volt igaz. A kapcsolat nem lett a hétköznapi élet próbatételei elé állítva, nem tudjuk, hogyan vizsgáztunk volna egy-egy fáradt nap után. Milyenek lettünk volna ingerülten, az újdonság, a vágyakozás és az édes szenvedés varázsa nélkül. Milyenek lettünk volna csak úgy, ha nem fűszerezi már a viszonyunkat a távolság miatti elérhetetlenség. Ha mindennap ott lettünk volna egymásnak, egymás mellett. Nem voltak veszekedések, nem mentünk egymás agyára, nem voltak véleménykülönbségek, mert a kommunikációnk javarészt az egymás iránti érzelmeinkről és az epekedésünkről szóltak. A buborékunkba nem tudott betörni a való világ, az élet olykor szürke kegyetlensége, egyes hétköznapok egyhangúsága. Rajtunk kívül egyáltalán nem létezett a világ.

Szédítő tud lenni az egymásra vágyás ilyen foka, és igencsak észnél kell lenni ahhoz, hogy ne ezzel azonosítsuk a szerelmet. Kellett idő ahhoz, hogy rájöjjek, ha ezt az érzelmi változatosságot, ha ezt a kínzó szerelmet keresem, akkor sosem leszek igazán, önfeledten boldog. Fiatal voltam még, amikor ezt tapasztaltam, és bizony fel kellett nőnöm, nyitottá kellett válnom egy másfajta szerelemre. Esélyt kellett adnom elvárások nélkül. Olyan szerencsében lehetett részem, hogy megtapasztalhattam a szenvedés és kín nélküli boldogságot is, azt, amikor valakivel lenni jó. Amikor a szerelem eufória és boldogság, az izgalmat pedig nem a folytonos vágyakozás adja. Lehet, hogy nincsenek benne olyan érzelmi hullámvasutak, de benne van minden, ami igaz, és nem is cserélném el soha semmiért.

Nyitókép: Shutterstock