Terhességi epepangás: egy hajszálon múlt, hogy nem veszítettem el a kisbabámat

Soha nem felejtem ez azt a napot, azt az éjszakát és a rákövetkező időszakot. Úgy ébredtem reggel, hogy rossz volt a közérzetem. Kevéssel rá hányni kezdtem. Nem tudtam abbahagyni, órákon át, görcsösen hánytam. A végén már a vizet. Ahogy lenyeltem, kijött.

Végül bementünk a kórházba. Az ügyeletes orvos, miután meghallgatta a panaszom, csak ennyit mondott:

- A terhes nők hánynak. Ez normális.

- Igen, az első időszakban. De én már a második trimeszterben vagyok, annak is a végén. Már régen nem hányok. Ez most kezdődött - válaszoltam.

- Biztos valami rosszat evett. Menjen haza, pihenjen, igyon sok vizet - vonta meg a vállát.

Rámeredtem, és arra gondoltam, ez komplett hülye. Meg sem vizsgált. Semmi nem történt, csak meghallgatta, hogy hányok és hazaküldött. Éjjel visszamentünk az ügyeletre, idegesen förmedt rám, mit keresek itt már megint? Hiába mondtam, hogy ragaszkodom hozzá, hogy vizsgáljanak meg, egyszerűen nem történet semmi. Ma már nem így intézném, de akkor megint hazamentünk. Másnap reggel felhívtam a dokimat és már rohantunk is vissza a kórházba. A dokim egy neandervölgyi volt. Kinézetre és modorra is. De mindezek mögé látva, egy csodálatos érzékenységű, nagyon korrekt ember és orvos volt. Szerettem. Lent várt a kapunál, a liftben végig fogta a kezem, közben alaposan kikérdezett. Elkísért a vizsgálóba, ahol egy idős szülésznő fogadott. Leguggolt elém, mélyen a szemembe nézett és csak ennyit mondott:

- Lélegezzen, kedves. Így - és mutatta.

Lélegeztünk együtt, közben a dokim kirohant és hallottuk, ahogy ordít a folyosón:

- Ki volt az az állat, aki hazaküldte éjjel ezt a várandós nőt? Azonnal kerítsék elő!

Aztán felpörögtek az események. Befektettek egy kórterembe, hozták az infúziót, ultrahangot, ekg-t. Halálra rémültem.

- Mikor mozgott utoljára a kisfia? – kérdezte a doki.

- Régen... csak néha-néha érzem – suttogtam, s akkor döbbentem rá, hogy annyira rosszul voltam, hogy ez nem is tudatosult már bennem.

- Oké. Elmondom, mi történt. Annyit hányt, hogy kiszáradt. A szervezete a magzatvizet kezdte felszívni. A kisfia gyakorlatilag nem jutott elegendő oxigénhez. Az utolsó pillanatban jött.

Forrás: Shutterstock

Miközben sírtam, tenyerébe vette a kezemet, a másikkal ütemesen paskolgatta a kézfejem és megnyugtatóan dünnyögött. Egy hétig feküdtem bent, aztán hazaengedtek és kész. A dokim mindent megtett, jó is volt otthon lenni, de valami mégsem stimmelt. Olyan csillapíthatatlanul viszketett az egész testem, hogy éjjelente hajszárítóval hideg levegőt fújtam rá és a végén körömkefével estem a bőrömnek. Nem használt semmilyen testápoló vagy olaj. Ráadásul egy idő után folyamatosan fájt a jobb oldalam, a hátamon egy pont egyre jobban. Néha úgy összerántott órákra a görcs, hogy újra és újra a kórházban kötöttünk ki. Fáradt voltam, mindig hányingerem volt. Sorra jártam a körzeti orvost, nőgyógyászt, bőrgyógyászt. Kaptam kencét, gyógyszert, de senki sem tudta megmondani, mi a gond. Tüneti kezelések sorát kaptam és azt mondták, pszichoszomatizálok.

Sok évvel később, amikor dúla lettem és mindenféle továbbképzésekre jártam, voltam egy belgyógyász előadásán. Ő mesélt a terhességi kolesztázisról (terhességi epepangás) és egy csapásra összeállt bennem minden. Nekem az volt. És senki sem ismerte fel, hogy nem kaptam rá kezelést. Egy hajszálon múlt, hogy a kisfiam nem halt meg a méhemben emiatt. A 18 évvel ezelőtti eset miatt az epehólyagom olyan mértékben károsodott, hogy a mai napig szenvedek tőle. Mindezt azért, mert volt, aki elbagatellizálta, a dokim pedig nem tudott erről. Döbbenten tapasztalom ma is azt, mennyi várandós szenved ettől a betegségtől, mert még mindig túl sok szakember nem tud erről vagy nem gondol erre, amikor a probléma okát keresi.

Pedig a tünetek összerakásával (ez egy speciális, csak a várandósság alatt előforduló betegség) és egy egyszerű vizsgálattal – a vér epesav szintjének és a májfunkció értékének mérése – könnyen diagnosztizálható a probléma. Ha kialakul ez a betegség, a májsejtek képtelenné válnak arra, hogy kipumpálják magukból az epét, így az bent marad, felhamozódik a vérben, majd egy idő után a bőrbe is eljut. Ez az állapot nemcsak az anyára, a kisbabára nézve is kifejezetten veszélyes.

Senkit sem szeretnék ijesztgetni, de óriási szerencse kell ahhoz, hogy a fennálló betegség alatt ne történjen tragédia. Amikor ezt az egészet hallottam, akkor ért hidegzuhanyként, tényleg egy hajszálon múlt, hogy a fiam nem halt meg. A következményeit, amíg élek, viselem, hiszen jóvátehetetlenül károsodott az epehólyagom.

Ezért, ha bárki a várandóssága alatt hasonló tüneteket tapasztal, forduljon orvoshoz, s bátran mondja el, mit tud erről. Gyógyszerekkel és krémekkel karbantartható az állapot. A legvégső esetben pedig, ha a baba egészsége veszélybe kerül, császármetszéssel megmenthető.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek