Utólag már megbántam, hogy elváltunk

A válás óta csak szórványosan randizgatok, ő azonban megállapodott egy másik nő mellett, de egyelőre még csak együtt élnek, nem történt köztük semmi komolyabb elköteleződés. Az elválás után az én életem felszálló ágba került, mégis azt kívánom, bárcsak mellettem lenne még ezekben az időkben is. Önzőség, hogy azt érzem, akkor lenne teljes az életem, ha ő még mindig mellettem lenne? Pedig egyébként minden kerek. Jó állásom van, remek barátaim, valami mégis hiányzik. Vagyis nem valami, hanem ő hiányzik.

Hogy miért váltunk el? Közös megegyezéssel történt a dolog, mégpedig azért, mert úgy éreztük, hogy megfojtjuk egymást. A mi nászunk impulzív volt. Egy hangulatos, vidéki borászatban került rá sor, fél évvel azután, hogy megismerkedtünk. Addigra már fülig szerelmes voltam belé, pedig az elején még nem tudtam viszonozni az ő érzéseit. Ő volt az, aki előbb szeretett belém, aki jobban akarta az egészet, mint én, végül azonban sikerült engem is magába bolondítania. Egy minden értelemben túlfűtött négy hónapos periódus után, egy összebújós estén egyszer csak megszólalt: „Gyere hozzám!" Hitetlenkedve néztem rá, majd igent mondtam. Másnap hazaállított a gyűrűvel, két hónap múlva pedig egybe is keltünk.

Aztán, ahogy visszacsöppentünk a hétköznapokba, elkezdtünk távolodni. Ő gyakran hazahozta a munkahelyi stresszt. Mikor próbáltam neki segíteni, hogy lenyugodjon, ellökött magától, nem kért belőlem. Máskor meg kuncsorgott nálam, hogy szeressem, törődjek vele. Egy ideig beadtam a derekamat, de hamar megelégeltem ezt a se veled - se nélküled kapcsolatot.

Ha nekem volt rá szükségem, ritkán tudott törődni velem. Olyankor mindig én voltam a rossz, aki túlságosan rátelepszik a lelkére, az idegeire. Amikor meg én mondtam neki nemet, természetesen én voltam az érzéketlen hárpia. Végül úgy döntöttünk, elválunk. A látszat ellenére viszonylag békésen mentek a dolgok, nem volt nagy hajcihő, ahogy maga a frigy sem. Ő hazaköltözött, én maradtam a helyemen. Én minden kapcsolatot el akartam vágni vele, azt akartam, hogy ne tudjon rólam semmit. Mindenhol letiltottam őt, próbáltam kiverni a fejemből... de nem ment olyan könnyen, mint gondoltam.

Időnként fel-feloldottam a tiltást, mert kíváncsi lettem, mi van vele. A barátaim mindig próbáltak erről lebeszélni, de aztán végül a saját fejem után mentem. Soha nem én írtam rá elsőnek, amikor észrevette, hogy már nem tiltom. Hogy vagyok, mi van velem, hogy megy a sorom. Jól esett az érdeklődése, azonban, - ahogy egyre többet beszélgettünk online -, még jobban elkezdett hiányozni. A válás után én is sokat változtam. Toleránsabb lettem, türelmesebb. Visszább vettem a lendületből, ami anno pulzált bennem, voltaképp, amit ő hozott ki belőlem. Ő korbácsolta fel a szenvedélyt és a szerelmet bennem - s végül ennek ittuk meg közösen a levét.

Azóta egyetlen randim sem váltott ki ilyen érzéseket belőlem. Állítólag neki is én vagyok élete szerelme. De vajon ő változott? Tudnánk újra működni? Ráadásul ne feledjük, neki van valakije, bár állítása szerint szó nélkül elhagyná, ha én újra igent mondanék...

Iza történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock