A halott kisbabánk megmutatta, hogy a kapcsolatunknak már nincs jövője (18+)

Tizenhárom évet húztak le a férjével, volt már egy kétéves fiuk, amikor szétköltöztek. A nő megbékélt, nyugodtan teltek a napjai, de a férfi nem tudott beletörődni, hogy elveszítette őket. Naponta járt hozzájuk, hordta nekik a gyümölcsöt, játékot a gyereknek, tele szatyrokkal állított be és úgy viselkedett, mintha még mindig velük élne.

A nő hiába kérte, ne tegye, végül kenyértörésre került a dolog: úgy adódott, elveszítette a munkáját, ott maradt a fiukkal egyedül, pénz nélkül. Hiába keresgélt, sehova nem kellett. Akkor a férfi azt mondta, visszaköltözik. A nőnek már ereje sem volt vitatkozni, beadta a derekát. Pedig tudta, semmi értelme az egésznek, ő ezt az embert nem szereti már szerelemmel, irtózik tőle és a megnyilvánulásaitól, a világlátásától, szimplán túlnőtt rajta. A férfi, aki egyszerű mivolta miatt soha nem foglalkozott magával, nem volt képes követni, bár nem is akarta. Azt mondta, neki jó így.

Teltek a napok, hetek, a nő kövekkel a gyomrában kelt fel minden nap. Nem bírta a férfi szagát, a jelenlétét, mondogatta többször, mégis külön kéne költözniük, de felőrölték a mindennapok, a kiszolgáltatottság, s egy éjjelen, amikor a férfi újra közeledett, már nem ellenkezett. Összeszorított foggal, megfeszült izmokkal tűrte, hogy megtörténjen, amit a férfi akart. Amikor az arca fölé hajolt és azt mondta, „csináljunk kistestvért", pánikba esett, de mire tiltakozhatott volna, mindenen túl voltak.

Azonnal tudta, hogy ebből gyerek lesz. Nem lepődött meg, amikor késett a menstruációja és a terhességi teszt két csíkot mutatott. Mindenki boldog volt, kivéve őt. Csöndben, magába merülten figyelt. Csak arra tudott gondolni, túlságosan rendben van minden. Furcsa bizonyosság kezdett hízni a lelkében. Nem látta megszületni, felnőni a gondolataiban a kislányukat, ahogyan anno a fiúkat. Igaz, már nevet is adtak a kistesónak, legyen Harga - mégsem tudott teljes szívvel ráhangolódni.

Telt-múlt az idő, a férje külföldre utazott, két hétre. A nő élvezte a nélküle töltött napokat. Ekkor érezte meg igazán, mennyire nem önmagát éli, mennyire szenved az egész helyzettől. Gondolkodni kezdett, hogyan mondja meg a férfinak, ha hazaér, ennyi volt, költözzön el, mert ennek nem lesz jó vége. Nem talált jó megoldást, hiába kereste a szavakat, így az élet fogta magát és elrendezte a dolgot.
Azon az estén egy várandós csoportban tartott előadást, s amikor vége lett, ahogy felállt a székről, elöntötte a vér. Nem érte váratlanul, egész nap érezte, valami nincs rendben, alig mozog a gyerek a hasában, de gondolta, másnap reggel úgyis rendel a dokija, majd bemegy hozzá.

Az ügyeleten kötött ki, egy közös barátjuk vitte be. Az orvos némán ült az ultrahang előtt.

- Meghalt, ugye? - kérdezte a nő.

- Igen - felelte az orvos.

- Rendben. Akkor most hazamegyek. Megszülöm ezt a gyereket, aztán visszajövök.

Annyira furcsa volt ez az egész, hogy a dokiba belefagyott minden szó és ellenérv, zokszó nélkül elengedte. A nő hazament, ahogy szállt ki a kocsiból, a barátjuk hang nélkül követte. A nappaliban beült egy fotelba, elkezdte nézni a földet, s némán együtt volt a nővel. A nővel, aki kapott vetélést okozó szereket, s hamarosan elindult a szülés, hogy a halott kisbabáját a világra hozza. Nem volt ebben a szülésben semmi katarzis. Nem volt benne örömteli várakozás, mint amikor a fiát hozta világra. Némán tűrte a fájdalmakat, csak a vége felé jajongott. Ült a vécén, amikor a lánya megérkezett. Apró volt, rózsaszín és mozdulatlan. Csak nézte merev arccal, némán, könnytelen, égő szemmel. A barátjuk halkan mellé lépett és segített bebugyolálni a halott babát, majd együtt bementek újra a kórházba. Az orvos mindent rendben talált, a nő hazament és lefeküdt.

- De miért? - kérdezte a férfi. - Azért, mert nem sikerült? Lehet még gyerekünk.

- Nem. Azért, mert bele sem kellett volna kezdeni. Óriási hiba volt. De leginkább azért, mert az életünk megint megmutatta, te soha nem vagy ott, amikor kellenél.

Nyitókép: Shutterstock