A bűvös persely: így érte el a fiam, hogy leszokjak a durva káromkodásról

Kiömlött a víz, úszott a konyha. Legalább ötször takarítottam és mostam fel, estére kutyául elfáradtam. S ekkor, kiömlött a búzadara, a konyhapadló kellős közepére. A dara nagyon, nagyon apró szemekből áll. Képes mindenhova beférkőzni, elbújni, felseperni lehetetlen. Így hát újra elővettem a porszívót, végig másztam a követ, aztán felmostam, s mire végeztem, azzal a lendülettel újra kiborítottam. Kint hagytam nyitott szájjal az asztalon, várható volt, hogy elbénázom. Ebben a pillanatban szakadt ki belőlem az ominózus káromkodás. A fiam a maga 3 és fél éves komolyságával kibattyogott a szobájából, végigmért és közölte velem:

- Anya, nagyon csúnyán beszélsz.

- Igazad van, ne haragudj, de nagyon mérges lettem.

- Jó, de nemcsak most beszélsz csúnyán, hanem sokszor. Nem szeretem.

- Igaz. Odafigyelek majd, jó?

- Jó. De anya, figyelj! Mi az a p...a?

- Hát, kisfiam, az egy óriási nagy segg! - szakadt ki belőlem a nevetés. A nevető roham átragadt a gyerkőcre is, már ketten csapkodtuk a térdünket.

- Jajj, anya, egy segg, de csúnyát mondtál már megint, de olyan vicces, hogy segg! Mondhatom én is?

- Mondhatod. De csak egyszer.

A végén kánonban hajtogattuk a rettentő csúnya szót és már fájt a rekeszizmunk, folyt a könnyünk, mikor a gyerkőc újra megszólalt.

- Anya. Kitaláltam valamit. Úgy biztos leszoksz a káromkodásról.

- Oké, kíváncsi vagyok. Meséld el.

- Van a perselyem, tudod, a kutyanyelves.

- Tudom.

- Én abba már nem teszek pénzt. Mert kicsi. Meg kaptam amúgy is másikat. Oda rakom a pénzem. De te tehetsz bele.

- Miért tegyek bele abba a perselybe pénzt, amit nem is használsz?

Abban a pillanatban megláttam a fiam arcán a saját kaján vigyoromat, és azt a tipikus nézést, amitől mindenki azonnal a szívéhez kap, hogy te jó ég, mit talált már ki megint? Nem kellett sokáig várnom, a gyerkőcöm előállt a farbával és előadta a mondandóját.

- Most a perselyem üres. Ha mondasz egy csúnya szót, bele kell dobnod egy százast.

- Egy százast?! Az jó sok.

- Igen, sok. De ha sokat mondasz csúnyát, és mindig bele kell egyet dobni, az neked fájni fog anya. Nagyon. Tudod?

- Tudom, basszus....Te várj, a basszus ugye nem számít?

- Na jó, az nem. De a többi igen. Szerintem elég sok százast fogsz dobálni bele.

- Tartok tőle, hogy így van. Na jó. Akkor add ide azt a perselyt. Ha csúnyát mondok és hallod, szólj, és megígérem, ha egyedül vagyok és akkor mondok csúnyát, akkor is beledobom a százast. Megegyeztünk?

- Meg. De jó, anya! Tele leszek spórolt pénzzel! – örvendezett a gyermekem. Ezt már nem bírtam ki, és újra elkezdett dőlni belőlem a nevetés.

- Most meg min nevetsz, anya?

- Azon kisfiam, hogy mekkora üzletember vagy. Jól kitaláltad. Erre ment ki az egész, nem? Hogy legyen spórolt pénzed.

- Hát...igen, de azért tényleg ne beszélj csúnyán. Jól kitaláltam, nem?

- Igen, jól kitaláltad. De akkor most velem mi lesz? Én néha szeretek káromkodni. De ha káromkodom, akkor a gatyám is rámegy a százasokkal. Meg tényleg igazad van, ronda. De akkor mit mondjak helyette?

- Majd én megmondom. Mondd azt, amit mindig meséltek, amikor a családról van szó. Hogy ki mit mondott. Mondd azt, hogy dőljön össze a budi. Meg azt, hogy a kutyafáját. Meg azt is mondhatod, hogy a rézfán fütyülő rézangyalát. És azt, hogy a Jézuska fosson nyakon, vagy hogy boszorkányos vargajános.

- Te honnan tudsz ilyeneket?

- Hallgatom mamit és dédit. Ők mindig ezt mondják. Na, megjegyezted?

- Meg.

- Akkor ezt megbeszéltük.

S ezzel a fiam, mint aki jól végezte a dolgát, visszabattyogott a szobájába, engem meg ott hagyott a kutyás-házikós persellyel, leesett állal a konyhában. A folytatást mindenki találja ki magának.

Nyitókép: Shutterstock