Örökké szeretni foglak!

"Örökké szeretlek" - mondta, és te hittél neki. Soha, egy percig sem gondoltad, hogy ez valaha is másképp lehet. Aztán múltak az évek, és a hétköznapok farkaséhes ragadozókként zabálták fel a szerelmét. Te azonban még ekkor is bíztál benne. Mert az örökké az egy teljes életet jelent.

Pedig az édes terhet, a hatalmas, lobogó fáklyát, melyet cipeltél, egy szélvihar sem fújta volna el. Bőven elég lett volna mindkettőtöknek, hogy továbbra is megvilágítsa az utatokat. Talán ez volt az oka kétkedésednek: a láng fényének túlzott intenzitása olyannyira elvakított, hogy őt már nem is láttad. A saját érzéseidet vetítetted ki rá, hisz képtelen voltál elhinni, hogy már nem szeret.

Csak később döbbentél rá: még pergett a film, de a valódi tartalom már lement. A mozigép halk, monoton kattogással már csak a stáblistát vetítette. Ugyan próbálkoztál még, és még mindig egymás mellé szóltak a jegyek, de ezután inkább filmdrámák voltak a mozifilmek, melyeket átéltetek, és nem boldog családi történetek. Nem tehettél mást, minthogy fizikailag elengedted. De te akkor sem hazudtál magadnak, pontosan tudtad: lélekben örökké benned él majd. Neked ő sohasem sem lesz idegen.

Szép emlékekkel gondolsz vissza a halottaidra, fejfát és síremléket állítasz nekik, az élőkre pedig nem emlékezel? Én azt mondom, minden igazi szerelem örök. Csak egy időre eltemeted ezeket. De legbelül hű maradsz az ígéretedhez: "Örökké szeretlek!"

Nyitókép: Shutterstock