Nem bírtam tovább magamban tartani, hogy megcsaltalak!

Hiába üvöltenek részeg árnyak a karácsonyi vásárból fennmaradt forraltboros faházikókból, vagy kiabálnak egymás után a részeg párok, valahogy ez része ennek az egésznek, mint a disznóvágás a régi faluknak. Ez más, ez itt Pest. Itt ez így van jól, mert itt a hangok is hozzátartoznak a csendhez. Ahogy én is. Karácsony van és nagy hó, csillagszórók meg népdalok. Nem is szeretem őket, de mégis ismertem a szövegüket, és daloltam.

Aztán felriadtam. Túl gyáva voltam elmondani, hogy megcsaltam, ezért kínoz a gondolat éjjel és nappal. Nem tudok aludni, csak nézem őt. Ő nyugodtan alszik. Ő boldog. Bennem meg tombol a lelkiismeret-furdalás, kiált kifelé, mégis hangtalanul öltözöm fel, mert nem bírok fekve maradni.

Elindulok, mindegy, hogy merre, csak be Pestre,ahol elnyomja város zaja a gondolatomat. De nem teszi. Mert nincsenek hangok, mert úgy érzem magam, mintha egy mezőn sétálnék, otthon, Somogyban, ahogy gyerekkoromban oly sokszor. Az utca végén kezdődött az erdő, ahol húsz perc séta után kiértél egy tisztásra, pont olyanra, mint ami a mesékben van, patakkal meg őzikék nyomával a hóban.

Minden szombaton kilenckor ott voltunk, átfogócskáztuk az egész délelőttöt, napszúrást kaptunk júliusban, és berúgtunk a sörtől tizenöt évesen. Persze mind lebuktunk, emlékszem, négy hét szobafogságot kaptunk. De ez hozzátartozott. Minden mindenhez - az állatok az erdőhöz, a nevetés a gyerekkorhoz, a büntetéseink a tini évekhez, ahogy a Petőfi híd Pesthez és a tomboló érzelmeim hozzám.

Nézem a fákat, a csodás szobrokat a belvárosi házakon, és azon gondolkozom, vajon ki volt az az elvetemült, aki húsz méter magasban akarta művészetét kifejezni. Aztán rájövök, hogy talán pont az olyanoknak készítette, mint én, az álmodozóknak, akik fentről várnak valami segítséget, és akkor megakad a szemük egy vízköpő sárkányon a Dohányutca egyik sarkán...

Hirtelen rám dudál egy autó, és negyvenes nő visít a kormány mögül, hogy "Talán körül kellene nézni, kisasszony!" Hirtelen leesik, hogy: ó, te jó ég, majdnem elütött, amíg én bámészkodtam, szinte teljes sötétségben. Mert tél van. Ilyenkor mindig minden sötét.

Hazamegyek. Szinte rohanok. Huba még mindig ugyanúgy fekszik. Puszit nyomok az arcára, felébresztem. Azt mondom, valami nyomja a lelkem. Átölel, magához húz: "Mondd el, kedvesem!" És akkor mesélek arról, hogy milyen volt a múltam, meg arról, hogy nemrég volt egy este, amikor sokat ittam, és arról, hogy voltam egy koncerten, meg, hogy csak csókolóztunka Krisztiánnal,nem volt több, és nem is lesz, meg már kitöröltem a számát és az emlékét is. Örökre. Azt is hozzáteszem, hogy szeretem. Csak őt szeretem.

Nem szólal meg. Néz rám, nincs már álmosság a szemeiben. Felöltözik, úgy, hogy egy szót sem szól, nekem folynak a könnyeim, és könyörgöm, hogy mondja meg, mit csinál, hova megy, és visszajön-e egyáltalán. Eleinte meg sem szólal, végül talán megsajnál, és annyit mondd: ki kell mennie innen.

Túl sok volt ez hirtelen. Kimegy a pesti hajnalban, az év utolsó hónapjában sapka és kesztyű nélkül, talán, hogy jobban átfújja szél. Elmegy megkeresni a választ, mert azt hiszi, megtalálja abban a zajban, elolvassa egy plakáton, vagy kap egy égi jelet, vagy mittudomén, mit hisz, csak abban vagyok biztos, hogy én most félek, mi lesz, ha visszajön, és rettegek, hogy mi lesz, ha vissza sem jön.

Üres a lakás. Nagyobb a némaság körülöttem, mint volt valaha. De tél van. Csend van. A hajnali pesti körúton, a 11-es ház 9-es lakásában. Bennem. De ez így van jól. Már hozzám tartozik. Én, a múltam meg a jövőm. Huba. Mind összetartozunk.

Nyitókép: Shutterstock