Lehet valaki jó ember és nárcisztikus egyszerre?

A nárcisztikus ma már gyakorlatilag egy párkapcsolaton belüli szitokszó. A legtöbben arra az emberre használják, aki bántotta őket. Tehát, aki szemét módon viselkedett egy kapcsolatban, az nem is lehet más, csak egy elvetemült nárcisztikus személy. De valóban jól használod ezt a kifejezést? Tényleg minden nárcisztikus rossz ember?

Mit gondol erről az átlag?

Érzéketlen, híján van az empátiának, manipulatív, csak önmagára figyel, minden esetben a saját érdekeit helyezi előtérbe... a hasonló vélt jellemzőiről korábban már mi is írtunk. De valóban ez lenne a nárcisztikus ember, vagy esetleg keverjük valaki / valami mással?

Egy „ilyen" embernek bizony vannak érzései, ami talán most meglep téged. Sőt, annyi fájdalom, düh, harag bújhat meg a lelke mélyén, amit inkább elrejt, és ahhoz, hogy magát megvédje, a sérülékeny énje helyére egy sokak számára kegyetlennek tűnő leplet borít. A látszat ellenére igazából nem önimádó, csak minden erejével próbálja lelezni, mennyire sérülékeny.

Ne keverjük a szezont a fazonnal. Vannak a pszichopaták, nos, rájuk valóban igaz, hogy manipulatívak, nulla empátiával rendelkeznek, és bizony ők lelkiismeret-furdalás nélkül bántanak. Egy nárcisztikus személyiségzavarral élő ember azonban nem egyenlő velük!

Nem fogok pszichológiai kiselőadást tartani, így röviden fogom meg ennek az állapotnak a gyökerét. A nárcisztikus személyiségzavar gyermekkorban alakul ki, olyan sérülés következménye, ami megakadályozza az egészséges énkép kialakulását. Az ilyen emberrel a leggyakrabban azt éreztették, hogy sosem lesz elég jó, sosem fog tudni megfelelni a szülei elvárásainak, semmit sem tud jól csinálni, tehet bármit, a szeretetet nem érdemli ki. Az ilyen traumatizált gyerekben kialakul a saját magával szembeni szégyenérzet és az ebből egyenesen következő düh.

Tehát nem azért teszi, amit tesz, mert egy gonosz rohadék, és még véletlenül sem élvezi, ha másnak fájdalmat okoz. Egyszerűen csak sosem kapott feltétel nélküli szeretetet és elfogadást szülői részről, így ezt sokszorozva, sok esetben irreális módon várja el másoktól – főként azoktól, akik a legközelebb állnak hozzá. Ám, abban a pillanatban, hogy ezt nem érzi, dühössé válik, mert félni, szorongani kezd.

Természetesen egy személyiségzavar nem ad felhatalmazást arra, hogy másokat bántsunk. Ezért nagyon fontos a környezet visszajelzése – nem lecseszése! –, és a segítségkérés.

„Amikor a terápiám közepén megkaptam, hogy nárcisztikus vagyok, egyből dühös lettem és vitába szálltam, hiszen én nem vagyok rossz ember, se önimádó, és mégis mit képzel a pszichológusom, hogy egy ilyen negatív skatulyába tesz... Aztán közben elkezdtem magam kívülről látni. Az elkövetkező hetekben próbáltam felismerni, hogy mik azok a kényes pontjaim, amiket megnyomva előtör belőlem a szorongással egybekötött düh. Erre a csoportos foglalkozások kiválóak voltak, kaptam is rendesen a visszajelzéseket. Nem volt könnyű és a változás nem érkezett hipp-hopp. Iszonyat nehéz volt elfogadnom, hogy bizony a gyerekkori – anyám okozta – sérüléseimet nem tudják kikezelni. Ez nem olyan, mint egy testi betegség, amire kapsz gyógyszert. Egy személyiségzavarból nem lehet kigyógyulni. Csak fel lehet ismerni, és javítani lehet a működéseden, hogy az számodra és a környezeted számára is komfortosabb lehessen. Hogy ne kelljen nap, mint nap azzal szembesülnöd, hogy már megint szétrobban a lelked a fájdalomtól" – Olga, 37 éves.

Nyitókép: Shutterstock