"Holnap majd felhívlak, megkérdezem, hogy vagy, hogy fáj-e az élet, vagy boldogság ringat"

Holnap kedves leszek, mosolygós, mindenkihez lesz egy jó szavam, nem bántok meg senkit, és odaadom osztatlan figyelmemet. Holnap majd együttérzek, magammal és veled, sőt, minden érző lénnyel, ki a Földön tengeti napjait.

Holnap majd felhívlak, megkérdezem, hogy vagy, fáj-e az élet, vagy boldogság ringat. Meghallgatok minden apró-cseprő dolgot, mi történt veled, s mint puha takaró, úgy adom rád a figyelmemet. Meghallom a lelked szavát, kisimogatom belőled a fájdalmadat, veled örül a szívem a boldogságodnak, és akkor és ott, egyetlen leszel nekem a világon, mert holnap majd így szeretlek. Holnap megajándékozom magam veled, átadom, amim van, a tenyeredbe teszem a szívemet. Holnap bátor leszek, erős, határozott, gyengéd és figyelmes, törődő, kacagó, huncut, és szívedre simítom az enyémet.

Holnap majd hagyom, hogy a napillatú szél borzolja a hajamat, két tenyerembe fogom arcodat, s elmondom, hogy te vagy a legszebb a világon. Holnap majd megsúgom azt is, hogy díszes kalligráfiákkal az összes sejtembe bevéstem a nevedet, holnap majd megosztom veled az életemet.

Holnap majd hálát mondok mindenért, és elmesélem másoknak, mennyire és miért fontosak nekem, elmondom, mit szeretnék és szeretettel kérem. Holnap majd nem akarok megfelelni senkinek, csak bolondulásig szeretem majd az embereket, keblemre ölelem a világot, és önfeledten kacagok veled.

Holnap majd itt leszek, nem a múltban, a jövőben, az illúziókban, álmokat kergetve, hanem a jelen pillanatban, itt és most, magammal s veled.

Holnap majd megölelem a fákat, leülök, és csak hallgatom a madarak dalát, holnap mezítláb sétálok, hogy érezzem talpam alatt a föld simogatását.

Holnap elutazom, bejárom a világ minden zegzugát, s mindenkit megölelek, akit Isten az utamba ád.

Holnap majd mélyen a szemedbe nézek, és egyesével csodálom meg az íriszedben csillogó vágyszikrákat, holnap majd elmondom, hogy borongós éjeken veled álmodom. Holnap elsuttogom, hogy hányszor fáj a hiányod, hogy a vérem sokszor tűzcseppenként száguld az ereimben, és feloldozás híján beteges lázba ringat engem.

Holnap majd hosszú levelet írok neked kézzel, és megosztom mennyi minden történt velem, az összes örömömet és bánatomat, s elküldöm neked a lehullt aranyló sárga és vörös színben játszó falevelet is, amit az avarban találtam, amikor sétáltam.

Holnap majd előveszem rég őrzött kincseimet, egyesével nézegetem, forgatom őket, holnap majd mindegyiket meg is mutatom magamnak, a világnak, s külön csak neked. Holnap majd szép ruhát veszek fel, a régen őrzött, legszebbet, hogy a világ kedvében járjak, a tiedben s a magaméban, ünneplőbe öltözötten.

Holnap majd kéz a kézben sétálunk, csókolózunk a napnyugtában, szerelmet súgunk egymás fülébe, esőben táncolunk, és hanyatt fekve nézzük a csillagok ragyogását a bársonyfekete égbolt alatt. Holnap majd összebújunk, holnap majd elmondjuk, megmutatjuk, mennyire szeretünk. Mert holnap majd jók leszünk, gondtalanok, szerelmesek és boldogok.

Holnap majd kisgyerek leszek, s azt játszom, hogy felnőtt vagyok.

Aztán egyszer csak kitárt hófehér angyalszárnyakkal lebegünk. Megérintenénk a világot, de csak az el nem küldött levelek, az el nem csókolt csókok, a ki nem mondott szavak, az elmaradt ölelések, a meg nem tett dolgok kőröznek felettünk... És akkor rájövünk, elfogytak a holnapok, s csak a végtelen (csend) marad. Holnap majd kimegyek a tengerpartra, a homokba írom a vágyaimat, és nézem majd, ahogy a víz gyengéden elmossa szavaimat.

Nyitókép: Shutterstock