A pillanat, amikor már biztosan tudtam: beléd fogok szeretni

Eleinte csak futólag, aztán egyszer rajta kaptam magamat azon, hogy várom az üzeneteidet. Ahogy telt az idő, egyre nagyobb öröm nőtt bennem, de még akkor sem gondoltam semmi különöset. Betudtam az egészet baráti beszélgetéseknek. Csak annyit tudtam, színessé teszik a mindennapjaimat a gondolataid.

Már vártam őket, reggel mindig izgatottan vettem kézbe a telefont. Te sokkal korábban indultál neki a napoknak, mint én. A kávémmal együtt a te szavaidat olvastam. Napközben, ha csippant a szerkentyűm, elvigyorodtam, talán te jelentkezel be. Esténként veled aludtam el.

Aztán egyszer valami megváltozott. Magvas eszmecseréink mellé költözött valami plusz. Elkezdtél jártadból-keltedből képeket küldeni. Szanaszét voltál a világban, rengeteget utaztál. Ha megláttál valamit, ami megérintett, ami tetszett, azt elküldted nekem is. Megosztottad velem. Akkor halványan átsuhant rajtam valami megfoghatatlan. Nem voltak még körvonalai, egyszerűen csak jó volt.
Még akkor sem esett le a tantusz. Végül egy éjjel elfelejtettem lenémítani a telefonomat. Hajnalban érkezett az üzeneted:

Soha nem felejtem el azt a pillanatot. Ültem a sötétben, nyakig betakarózva, csak a kezemet dugtam ki a jó meleg paplan alól. Néztem értelmesen a kijelzőt, hogy most akkor mi van. Miért írtál nekem hajnalban ilyen személyeset? Mintha együtt lennénk és bejelentkeznél. Ez már nem a szokványos baráti csevej volt. Sokkal több volt benne. Kimondatlanul is. Természetesen alakult minden idáig. És mégis csak bámultam bambulva, mintha nem is érteném az egészet. Aztán elengedtem.

Bazsalyogtam, kuncogtam és már repültek is az ujjaim a válasszal. Visszabújtam a takaróm alá és csukott szemmel folytattam a vigyorgást. Arra gondoltam, valami elkezdődött. Egyszerre voltam végtelenül nyugodt és mégis izgatott. Reggel úgy ébredtem, hogy pillangók randalíroztak a gyomromban, szárnyaltam, szinte remegtem. És igen, ott várt a "jó reggelt" köszöntés.

Akkor döbbentem rá, szerelmes lettem beléd. És ugyanabban a pillanatban elöntöttek a kusza gondolatok is.

A munkád is folyton elszólít, alig vagy itthon. Persze, van, akinek működik a távkapcsolat, de az nem én vagyok. De már mindegy volt. A pillangók csapkodtak a szárnyaikkal, a gyomrom hullámzott, a szívem kiugrott. Vihogtam, mint egy kamaszlány. Igazából akkor tudatosult bennem, nekem már régóta többet jelentettek a csevejeink, csak nem vettem arról tudomást. De innen nem volt visszaút.

Két hét volt még a hazaérkezésedig. Az utolsó napon csak ennyit küldtél:

Mit szóltam volna? Magamban ilyeneket: hurrá, gyere, alig várlak! Jajj, akkor most készülnöm kell, főzzek valamit? Mit vegyek fel? Hülye vagy, este tízkor? Leginkább semmit. Vagy pizsamát. Jó, de mégsem lehet úgy várni az embert, aki először fut be ilyen kontextusban. Nem részletezem, szerintem rengetegen tudják, mi zajlik ilyenkor belül. Végül főztem vacsorát, teát, meggyújtottam egy rakás gyertyát és vártam. Annyira izgultam, hogy semmihez nem volt kedvem. Csak ültem a szelíd fényekben, operát hallgattam és vártalak.

Te pedig hajszálpontosan befutottál. Ahogy kinyitottam az ajtót, valósággal felfaltuk egymást a tekintetünkkel. Ugyanazt láttam a tekintetedben, mint a sajátomban. Nyugtáztam: hazaértünk. Ez a szerelem.

Nyitókép: Shutterstock