Te lemondanál a szerelemről a gyerekeid kedvéért?

Megtudtam, miért adtad fel a megszokott kényelmet és választottad az ismeretlen utat a kitaposott ösvény helyett, és rögtön láttam, hogy nem vagy hétköznapi nő. Nekem is volt miről mesélnem - megmutattam a sebeim, nem tartottam titokban semmit. Kinyitottam neked a könyvet, ami rólam íródott, és a legszomorúbb oldalakat sem takartam el. Kitártam a szívem, tartózkodás és szégyenkezés nélkül. Talán mert őszintén bíztam benne, hogy a további üres lapokat együtt írjuk majd tele.

Pedig a mesénknek több emberről kellett volna szólnia. Nem egy férfiról és egy nőről, hanem két családról - hiszen neked is vannak gyermekeid és nekem is. Mindketten egyedül neveltük őket, így ők töltötték ki teljes mértékben az életünket. Addig a pillanatig, amíg nem keresztezték az útjaink egymásét.

Utólag már tudom, mekkora hiba volt, hogy nem írtuk be őket a mi kis regényünkbe. Így soha nem jutottunk olyan közel egymáshoz, hogy teljesen megosszuk az életünket, a gondokkal és nehézségekkel együtt. Csak két szereplőnek jutott hely, és azt hittük, jó ez így. Őrült, észveszejtő szerelem volt. Egy idő után azonban túlságosan eltávolodtunk a valóságtól, és nem tudtuk beilleszteni a kapcsolatunkat a hétköznapokba.

"Csak" szerelmesek voltunk, nem alkottunk életközösséget. Nem engedtük közel a másikhoz a szeretteinket, azokat, akik nélkül egyikünk sem tudta elképzelni az életét: a gyerekeinket. És ez egy idő után már nehézségeket okozott. Nem mertem felvállalni, hogy hazavigyelek és azt mondjam: "Ő az a nő, akit szeretek. Próbáljátok meg elfogadni és szeretni!" Te ugyanúgy tartottál ettől. Nem akartál beengedni a bázisod falai mögé. Így hát elzárkóztunk mindketten, ez pedig szép lassan felemésztette a szerelmet.

Nemcsak a múltunkat kellett volna megosztani egymással, hanem a jövőt is. Már az alapozás félresikerült, így lehetetlen volt biztonságot nyújtó, tetőt tartó falakat építeni. A mi falaink nem tetőt, hanem távolságot tartottak: köztem, a gyermekeid, közted és a gyermekeim között. Sajnos túl későn ismertem fel mindezt. Ha még egyszer lehetőségem volna rá, hogy újrakezdjük, már mindent másképp csinálnék. Elvakított a szépséged, eszemet vette a magával ragadó nőiességed, de még ennél is jobban eluralkodott rajtam a félelem. A félelem, hogy rossz ötlet bárkit is közel engedni a családomhoz.

Ma már nem hagynám, hogy ez az aggódás maga alá gyűrjön. Kockáztatnám a csalódást, vállalnám a nehézségeket, és én magam is odaállnék a srácaid elé. Mert egy hosszú távú kapcsolatban muszáj egymás életének részévé válni - a szenvedély lángolása önmagában kevés.

Nyitókép: Shutterstock