Férfivélemény: Nincs mese, ki kell élni magunkat?

A nagyszüleink korában a hétköznapi élet nehezebb volt, nem volt minden gépesítve, nem húzta fel magát a kútból a víz, nem hasogatta össze magát a tüzelő. És a párkeresés sem afféle szórakozás volt. Pár évtizede még nem szakadt az emberek nyakába a végtelen lehetőségek terhe. Élték az életüket, dolgoztak, küszködtek, és ha találkoztak valakivel, aki értékes volt, akkor azt megbecsülték. Mertek elköteleződni.

A lehetőségek bénító tárháza

Mi, az új évezred titánjai és amazonjai már Disney-meséket és romantikus filmeket nézve tanultuk meg, hogy milyennek is kell lennie az igazi szerelemnek. Nem érjük be kevesebbel! Hiszen mi vagyunk a saját filmünk főszereplői, nekünk a legjobb jár. És amint az internet a mindennapjaink részévé vált, már ki sem kell lépnünk otthonról, hogy elénk táruljon a lehetséges szerelmi/szexuális partnerek korlátlan piaca.

Kötelezően kell egy olyan időszak, amikor kényesen ügyelünk arra, nehogy elkötelezzük magunkat, és felelőtlenül eldobjuk a fiatalságunk aktív éveit. Tehát vidáman dagonyázzunk a hedonista élvezetek tengerében, és jó pár emberrel feküdjünk le! Ilyenkor kényünk-kedvünk szerint a saját szórakoztatásunkra használjuk őket, hiszen mit számít? Még nem életünk párját keressük. Viszont sokan addig húzzák, amíg már túl késő lesz...

És hova jutottunk el ezzel az egésszel? Hogy talán még sosem volt ennyi boldogtalan egyedülálló ember, akiknek amúgy sosem látott mennyiségű lehetősége lenne a boldogságra. Olyan ez, mintha valaki megnyeri a lottó főnyereményt, de nem tud mit kezdeni a temérdek vagyonnal, és pár év alatt az utcán találja magát.

Életszakaszok olvasztótégelye

Rengeteg ember van most lelkileg az utcán, kivert kutyaként marva magába - és mindenkibe, aki újra közeledni próbál. Mert a legjobb kell, hiszen látjuk a hatalmas kínálatot, a csillogó boldogságot, de bizonytalanok is vagyunk, hogy mi elég jók leszünk-e. Hiszen a konkurenciát is látjuk. Reméljük, hogy megtaláljuk a vártornyot, ahol bezárva vár ránk az igaz szerelmünk. De ha megérkezünk a toronyhoz, csak állunk előtte bizonytalanul. El kellene indulni, és rengeteg energiát belefektetni? De kalandoztam én már eleget? Mi van, ha egy csomót küzdök valakiért, pedig találnék valakit, aki jobb nála? Akkor csak elfecsérelt idő...

Az emberek érzelmi káoszban kerülgetik egymást. Egy olvasztótégelyben vegyülnek, akik még kalandoznának, akik már megállapodnának, és akik már nem mernek szeretni. És nincs rajtuk megkülönböztető jelzés, nincsenek szeparált bulik kalandoroknak, kiábrándultaknak és megállapodni vágyóknak. Sajnos mind tudjuk, hogy hová vezet, ha a komoly kapcsolatra vágyót egy kalandorral hozza össze a sors... De a kalandor is rajta veszt az ügyön: egyre távolabb és távolabb kerül az elköteleződés gondolatától, ha folyton azt tapasztalja, hogy amint valakihez közeledik, az egyből ezer csáppal csimpaszkodik rá érzelmileg.

Hogy mi lenne a megoldás?

Egyrészt meg kellene érteni, hogy azért, mert te még szórakozni akarsz, egyetlen ember sem játékszer, nem a vágyaid kielégítésének eszköze. Nincs jogod összetörni valamit, amit nem tudsz megjavítani.

Másrészt pedig azt is el kell fogadni, hogy nem vár rád sehol a tökéletes igazi. Viszont rengeteg mindenki az lehet, azáltal, hogy azzá teszed. De ezért bizony tenni kell, megmászni a tornyot, és vállalni, hogy közben lezuhansz és összetöröd magad. Mert ilyen az élet, és mert csak így szerezheted meg azt a mesébe illő boldogságot, amiről azt hiszed, hogy alanyi jogon jár neked.

Nyitókép: Shutterstock