"Emberek, engedjék előre a kismamát. Uborkát kell ennie!"

Gyermeket várni a legnagyobb öröm és csoda az egész világon, ez tény. De az is, hogy egy rakás dologgal szembesül az ember lánya és csak pislog nagyokat. Maga a tény, hogy egy másik emberi lény növekszik bennünk, az szinte felfoghatatlan. Volt egy ismerősöm, aki boldog volt, örült, de egyszer ledöbbenve mondta:

"Te, egy alien növekszik bennem. Még jó, hogy nem úgy jön ki, mint az. Meg hogy sokkal szebb nála" – könnyesre nevette magát.

Szembesülünk azzal, hogy az addig lapos hasunk helyén nő egy dinnye. Földgömb. Hordó. Amitől lassan nem látjuk a lábunkat. Szembesülünk azzal is, hogy az addig megszokott dolgaink nem működnek. Nem érjük el a lábkörmünket. Az pedig nő. A borotválás kész bűvészmutatvánnyá változik. És igen, a melltartóméretünk is, aminek főként életünk párja örvend.

Telnek a hónapok és odalesznek a kedvenc alvópózok. Hasonalvás kilőve. Később az oldalfekvés is. Kivéve, ha egy bazi nagy párnát nem gyömöszülünk a hasunk alá, mert ahogy elfordulunk, a has bizony lepuffan az ágyra. Minél nagyobb, annál nagyobbat ránt. A másik párna mehet a két térd közé, mert az is nyom. A fránya.

A belső szerveink elkezdenek önálló életet élni. Ide-oda vándorolnak kínjukban, mert az eredeti helyen nem férnek el. Minden összenyomódik. Egy nő alaphangon is többet pisil, mint egy férfi, de ilyenkor! Szerencsétlen hólyagunk összepasszírozódik, mert valami tuti mindig rátelepszik. A gyerek pláne. A picikék előszeretettel ücsörögnek a hólyagunkon.

És akkor jön a virtustánc. Ha van a közelben mosdó, nincs gond. Ha nyilvános helyen sor áll, az maga a pokol. Az ember a végén nem tudja, sírjon vagy röhögjön. Időnként a szemünk is kiakad, mert a babák a lábukat is szeretik ide-oda akasztgatni. Persze, csak képletesen, mert nyilván burokban vannak. De szerintem minden nő, aki volt már várandós, ismeri az érzést, amikor egy láb a bordája alá akad. Vagy kicsúcsosodik előre, vele együtt a hasunk is. Mi meg csak nézünk, hova képes még nyúlni, változni.

És hát az evésrohamok! Azok valami borzasztóak. A legváratlanabb pillanatokban, helyeken képes lecsapni a szörny. Megkívánunk valamit és az azonnal kell. Még tegnap, lehetőleg. És ahhoz hozzá kell jutni. Egyszer órákat utaztunk, versenyre. Nagyon rosszul voltam, végig émelyegtem és hánytam.
Csak egy üveg uborkára tudtam gondolni. Megérkeztünk az isten háta mögé. Bolt sehol. Úgy ugrottam ki a kocsiból, mint Szörnyella de Frász. Rárontottam egy gyanútlan járókelőre, hogy megtudakoljam, hol van bolt. Van. A falu túlvégén. A többiek bementek versenyezni, én vissza a kocsiba és irány a bolt.

Amit viszont külön szerettem, hogy az emberek szintén megváltoznak, ha várandós nő kerül a közelükbe. Valahogy úgy kezelik, mint Quasimodót. Mindenki taperolni és simogatni akarja a szerencsehozó púpot. Ez rendkívül érdekes reakció.

Ezt soha nem értettem. Más emberekhez eszükbe nem jutna így odamenni, pláne megtapogatni. De egy várandós nő, az valami más. Valamiféle lénnyé avanzsál. Valami különleges ufóvá, akit mindenki meg akar nézni, fogdosni. Aki mert udvarias és nagyon jó kislánnyá nevelt, kényszeredetten mosolyog és tűr. Legfeljebb halványan próbálkozik: "na, légyszi nem már", de ez semmit nem ér. Ha viszont valaki erőteljesen, vagy netán kicsit szembesítősen reagál, akkor borul a bili. Azok lesznek megsértődve, akik tapogatnak. Hogyhogy őket elküldik a francba? Hogyhogy nem simogathatnak? Hát csak jót akarnak! Egyszerűen nem értik, hogy ez nincs rendben. Mintha a várandós nő látványa valami idült agyhalált okozna. Sokan kivetkőznek magukból.

A másik kedvencem a kéretlen tanácsok és ostoba kérdések tömkelege.

De a hab a tortán a rémtörténetek mesélése. Valahogy a legtöbben kényszert éreznek arra, hogy minél több és borzasztóbb szüléstörténetet meséljenek a csóringer terhes nőnek. Amit aztán ki-ki a vérmérséklete szerint kezel. Én egyszerűen otthagytam ezeket az embereket. Mert hiába kértem, ne tegyék, nem hagyták abba, és nem is értették, mi ezzel a gond. Úgyhogy egy idő után szó nélkül leléptem. Persze, ez vont maga után sértődést, haragot, miegymást, de a lelki békém fontosabb volt.

Bevallom, néztem rá, hogy hát ez hülye? De aztán többen megkérdezték ugyanezt. Nos, az én fejemre eléggé ki tud ülni, amit gondolok. A nézésemről nem is beszélve. El tudom ugyan titkolni, de van, amikor nincs kedvem. Ezek ilyen pillanatok voltak. Csak néztem és hagytam, hogy minden látszódjon a fizimiskámon.

És akkor jött a következő kérdés: "Most meg mi bajod van?"

Semmi különös. Csak azon gondolkodom, vajon hogyan használod a szemed és az agyad.
Valahogy sok ilyen eset után már nem volt kedvem udvariaskodni. Az utolsó hetekben már minden bajom volt fizikailag, akkor már teher volt a javából az áldott állapot. És akkor jönnek ilyen kérdéssel, amikor akkora a hasam, mint egy hordozórakéta. Kisbaba sincs nálam. Nyilvánvalóan nem szültem meg. Ekkor tanultam meg, hogy a várandósság és minden, ami vele jár, valóban különleges.

Nyitókép: Shutterstock