A gyereked a legjobb barátod? Remek, de akkor ki neveli?

Sok szülőtől hallottam mostanában, hogy a gyereke a legjobb barátja. És hogy milyen jó fej szülő, amiért így csinálja. Valahol értem is. Annyira jó, amikor a gyerekünk feltétlen bizalommal van felénk. Amikor mindent megoszt velünk. Egyáltalán az, hogy szeret velünk lenni. Ez valahol a legkomolyabb visszaigazolás arról, hogy szülőként jól csináltuk. És azt hiszem, ez az egyik legfontosabb dolog az életben.

Mégis, abban hiszek, hogy a gyerekem nem a barátom. Nem szabad, hogy az legyen. Egyrészt nem rakhatok rá ekkora terhet. Nem oszthatok meg vele mindent az én felnőtt életemből. Persze, legyen képben, tudja, ha öröm van, de azt is, ha nehézség. Mindezt a saját korának megfelelően elmagyarázva és csak a legszükségesebb mértékig beavatva őt, hiszen nem az ő dolga cipelni az én terheimet.

Hiszem, hogy önazonos akkor vagyok, ha azt is tudja a gyerek, hogy az élet nem mindig fenékig tejfel. Bele kell férnie kudarcoknak, fájdalmaknak, nehézségeknek is, és látnia kell, hogy ez fáj ugyan, de megoldható, orvosolható. Ám nem tehetem ebben a cinkosommá! A fiamon láttam, hogy én ugyan tartottam magam ehhez, ő mégis önként magára vett sok mindent. Sokat beszélgettünk arról, hogy nem várom el tőle, nem kell, de valahogy úgy gondolta, neki kell a férfinak lenni, amíg ketten voltunk. És magára vette a terheket, így élt. Igyekeztünk jól megoldani, de bevallom, nagyon örültem, amikor vége lett. Mert akármilyen jó fej, akármilyen hálás voltam, ő akkor még csak gyerek volt, és a gyerkőcök nagyon tudnak szorongani, ha túlzott terhet pakolunk rájuk.

A másik, amiért szerintem nem jó ötlet a gyerekünk barátjának lenni, az éppen a szülői felelősség. Szülőként fölérendelt viszonyban vagyok. Természetesen nem visszaélve vele, egészségesen kezelve. De akkor is, hiszen én tartozom felelősséggel a gyerekemért, és ehhez az is hozzá tartozik, hogy időnként felülírom a döntéseit. Simítgatom a hibáit. Óvatosan irányt mutatok és terelgetem. Így néha hoznom kell olyan döntéseket vagy meg kell tiltanom valamit, amiért nem leszek népszerű. De ezt el kell tudni viselni. El kell magyarázni, mit miért teszek. Miért nem engedem. És utána tartani kell magam ehhez.

Adhatunk felelősséget minden korosztálynak, de csakis annyit és olyat, ami gyerekként hordozható. A gyerekem akkor érzi magát biztonságban, minden téren, ha a szeretet és elfogadás mellé határokat és korlátokat is kap. Ha a barátja lennék, ez nem működhetne. A szülő-gyerek kapcsolat akkor oké, ha nem keverjük a szerepeket. Az a legjobb, ha van köztünk kölcsönös bizalom, lojalitás és szeretet. De egy egészséges családban jelen van a hierarchia, és ahhoz mindenkinek tartani kell magát. Így lesz kerek a történet.

Hiszem, ha meg tudunk maradni középen, minden rendben lesz. Akkor is, ha időnként vannak konfliktusok, nézeteltérések. Ha ezeket az élet velejárójának tekintjük és a megfelelő módon kezeljük, erősebbé teszik a kapcsolatunkat. Abban is hiszek, hogy mindenkinek joga van haragudni, duzzogni, elvonulni. Mindenkinek jár az idő, hogy átgondolja a dolgokat, a gyereknek is. Legyen egy sarok, ahova ő is behúzódhat és magába mélyedhet. Olyankor nem kell kezelni a helyzetet. Nem kell zaklatni, hogy mondja el, ami benne zajlik. Majd szépen átrágja és aztán jön, hogy együtt is megbeszéljük. De ez, a mi szülői felelősségünk. Hogy ezt megtanítjuk-e a gyerekünknek. Ilyen példát mutatunk-e? Érzi-e, tudja-e, hogy akkor is szeretjük, ha éppen csapnivalóan viselkedik? Mi is szoktunk, csak ezt kevésbé szeretjük beismerni.

Szóval, abban hiszek, hogy nem akarok a gyerekem barátja lenni. De az, akihez már majdnem felnőttként is úgy jön, hogy vesz egy levegőt és mesél, az igen. Szeretem, hogy elmondja a fiam a dolgait, hogy beavat. Szeretem, hogy rendszeresen van anya-fia programunk és töltünk együtt időt. Imádjuk minden percét. Nagyon szeretjük egymást. De úgy van jól, hogy mindeközben mindenki tudja és tartja a helyét, a szerepét.

Nyitókép: Shutterstock