Szebasztiánnal (az igazi nevét nem szeretném elárulni) egy születésnapi buliban ismerkedtem meg. Nem sokkal előtte lett vége egy viharos kapcsolatomnak, és meglehetősen rossz korszakomat éltem.
Magányos voltam, unott, céltalan, és próbáltam valahogy átvészelni a napokat. Aztán jött az én mesebeli hercegem, aki megmentett ettől a sivárságtól. Egész életemben ilyen szerelemre vágytam - mikor vele voltam, a félelmeim és a bizonytalanságom egy szempillantás alatt elmúltak. Mellette magabiztosnak éreztem magam, mintha a szél elfújta volna a kishitűségemet.
Egy gyönyörű kisvárosban éltük a mindennapjainkat, és voltak ugyan kisebb-nagyobb összezördülések, de valahogy mindig elsimultak a dolgok. Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Emlékszem, kellemes nyáreste volt, nyolc óra körül járhatott az idő. Kint ücsörögtem a teraszon, vártam, hogy Szebasztián hazajöjjön. Nem sejtettem semmi rosszat.
A szakítás úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Tökéletesnek éreztem a kapcsolatunkat, egyszerűen nem értettem, miért akar elhagyni. Zokogtam, könyörögtem egy utolsó esélyért, de hiába. Mi rosszat tettem? Mihez kezdjek most nélküled? Ilyen kérdések zakatoltak a fejemben, és nagyon fájt, hogy megint becsaptak, átvertek, kettétépték a szívemet.
Rövidesen visszaköltöztem a szüleimhez, a régi nappali lett a szobám. Nem érdekelt semmi, csak vegetáltam, és egyre mélyebbre süllyedtem az önsajnálat dagonyájában. Hónapok teltek el ebben a céltalanságban, amíg anyám végül megunta a szenvedésemet, és elküldött pszichológushoz. (Utólag azt kell mondanom, hogy nagyon jól tette.)
Az ülések nagyon fájdalmasak és felkavaróak voltak. A gyerekkorral kezdtük, aztán haladtunk tovább a kamaszéveken át egészen mostanáig. Részletesen megvizsgáltuk, hogy negyvenévesen miért viselkedem úgy, mint egy kislány.
Eltartott egy darabig, míg rájöttem: nem Szebasztián hiányzik az életemből. A hatalmas űrt, ami bennem van, ő sem lett volna képes kitölteni. Mert ez az űr ÉN voltam, hiszen nem rendelkeztem saját identitással. Nemcsak azt nem tudtam, ki vagyok, hanem azt sem, ki akarok lenni - épp ezért ismételtem a kapcsolataimban újra és újra ugyanazokat a függőségi mintákat. Mindig engedtem, hogy a másik fél befolyásolja a tetteimet, gondolataimat. Ugyanakkor én is megpróbáltam befolyásolni a páromat: kényszeres gondoskodással, manipulációval.
Azt hiszem, ez a felismerés (és beismerés) jelentette az első lépéseket a változás felé. Sokáig normálisnak hittem a viselkedésemet, de be kellett látnom, hogy hatalmas különbség van az egészséges ragaszkodás és az addiktív kötődés között. A terápiának köszönhetően megtanultam elfogadni és szeretni magam. Megtanultam egyedül létezni a világban.
Azt is megtanultam, ha nem törődöm a saját érzelmi igényeimmel, akkor továbbra is olyan férfiakkal fogok találkozni, akik nem törődnek a saját érzelmi igényeikkel. Ebből következően pedig az enyémekkel sem fognak. Hatalmas falakat döntöttem le, hogy idáig eljussak, de megérte - hiszen már nem kell a külső impulzusokat keresnem, hogy azok töltsék ki a bennem lévő hiányt...
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
