Pasi nélkül olyan, mintha nem is léteznék!

Magányos voltam, unott, céltalan, és próbáltam valahogy átvészelni a napokat. Aztán jött az én mesebeli hercegem, aki megmentett ettől a sivárságtól. Egész életemben ilyen szerelemre vágytam - mikor vele voltam, a félelmeim és a bizonytalanságom egy szempillantás alatt elmúltak. Mellette magabiztosnak éreztem magam, mintha a szél elfújta volna a kishitűségemet.

Egy gyönyörű kisvárosban éltük a mindennapjainkat, és voltak ugyan kisebb-nagyobb összezördülések, de valahogy mindig elsimultak a dolgok. Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Emlékszem, kellemes nyáreste volt, nyolc óra körül járhatott az idő. Kint ücsörögtem a teraszon, vártam, hogy Szebasztián hazajöjjön. Nem sejtettem semmi rosszat.

A szakítás úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Tökéletesnek éreztem a kapcsolatunkat, egyszerűen nem értettem, miért akar elhagyni. Zokogtam, könyörögtem egy utolsó esélyért, de hiába. Mi rosszat tettem? Mihez kezdjek most nélküled? Ilyen kérdések zakatoltak a fejemben, és nagyon fájt, hogy megint becsaptak, átvertek, kettétépték a szívemet.

Rövidesen visszaköltöztem a szüleimhez, a régi nappali lett a szobám. Nem érdekelt semmi, csak vegetáltam, és egyre mélyebbre süllyedtem az önsajnálat dagonyájában. Hónapok teltek el ebben a céltalanságban, amíg anyám végül megunta a szenvedésemet, és elküldött pszichológushoz. (Utólag azt kell mondanom, hogy nagyon jól tette.)

Eltartott egy darabig, míg rájöttem: nem Szebasztián hiányzik az életemből. A hatalmas űrt, ami bennem van, ő sem lett volna képes kitölteni. Mert ez az űr ÉN voltam, hiszen nem rendelkeztem saját identitással. Nemcsak azt nem tudtam, ki vagyok, hanem azt sem, ki akarok lenni - épp ezért ismételtem a kapcsolataimban újra és újra ugyanazokat a függőségi mintákat. Mindig engedtem, hogy a másik fél befolyásolja a tetteimet, gondolataimat. Ugyanakkor én is megpróbáltam befolyásolni a páromat: kényszeres gondoskodással, manipulációval.

Azt hiszem, ez a felismerés (és beismerés) jelentette az első lépéseket a változás felé. Sokáig normálisnak hittem a viselkedésemet, de be kellett látnom, hogy hatalmas különbség van az egészséges ragaszkodás és az addiktív kötődés között. A terápiának köszönhetően megtanultam elfogadni és szeretni magam. Megtanultam egyedül létezni a világban.

Azt is megtanultam, ha nem törődöm a saját érzelmi igényeimmel, akkor továbbra is olyan férfiakkal fogok találkozni, akik nem törődnek a saját érzelmi igényeikkel. Ebből következően pedig az enyémekkel sem fognak. Hatalmas falakat döntöttem le, hogy idáig eljussak, de megérte - hiszen már nem kell a külső impulzusokat keresnem, hogy azok töltsék ki a bennem lévő hiányt...

Nyitókép: Shutterstock