Miért félünk dicsérni és elfogadni a dicséretet?

Hétvégén egy nagyobb összejövetelt tartottunk, ahol én voltam a háziasszony, s bár nem éreztem magam a topon, a vendégség jól sikerült. Nem sokkal azt követően, hogy mindenki hazament, csilingelt a telefonom: üzenetem érkezett az egyik barátnőmtől, aki ott volt az összejövetelen.

Ültem a kanapén és elmosolyodtam. Nagyon örültem ennek a pár, őszinte sornak és egyben el is gondolkodtam rajtuk: Vajon miért nem dicsérjük meg egymást többször?

Persze, most jöhet az érvelés, hogy ezek csak szavak, és úgy is tudjuk - szavak nélkül is -, hogy mennyire értékeljük a párunkat, a szüleinket, a barátainkat, a munkatársainkat, az ismerőseinket. Minek mondanánk, hiszen tudják.

Honnan tudja a férjem, hogy 11 év után még mindig szívdöglesztőnek látom, ha sosem adok hangot ennek a ténynek?

Honnan tudja az anyukám, hogy a vitáink ellenére remek nagymamának tartom, ha nem biztosítom őt erről?

Honnan tudja a kisfiam, hogy büszke vagyok rá: az eszére, a szívére, az egész kis lényére, ha nem puszilom meg és sosem súgom ezt a fülébe?

Miért félünk dicsérni és elfogadni a dicséretet?

Valóban, ezek csak szavak, de a szavak sokszor szárnyakat adnak, ragyogással töltenek fel. És itt most nem a dicséretnek tűnő, de valójában csak lekicsinylő „de ügyes vagy" frázisokra gondolok, hanem a valódi, szívből jövő elismerésekre – amit ugyan sokszor érzünk, de csak kevésszer öntünk szavakba. De miért? Hiszen

Tehát ott ültem az üzenet felett és már fogalmaztam is a választ, ami valami olyasmi lett volna, hogy "Ugyan, nem is, mert ez, meg az sem volt tökéletes..." amikor megállt a kezem. És egy újabb kérdés fogalmazódott meg bennem: Miért félünk még elfogadni is a dicséretet?

Mindenki vágyik az elismerésre, mégis, amikor valaki így nyilatkozik rólunk, sok esetben szinte elutasítjuk. Mint én is tettem majdnem a válaszüzenetben. Aztán gyorsan észbe kaptam és megírtam, mennyire örültem a szavainak.

Dicsérni és dicséretet elfogadni tudni kell!

És hogy mi a konklúziója ennek a kis történetnek? Egyrészt az, hogy igenis merjük megdicsérni egymást. Ha megfogalmazódik bennünk, hogy a kolléga mennyire jól oldotta meg a feladatot, a párunk milyen ügyesen kezelte a gyerek hisztijét, a barátunk milyen remek vacsorát hozott össze vagy az apukánk már tök jól használja az internetet, akkor ne tartsuk magunkban, öntsük szavakba az érzéseinket.

Másrészt pedig, ha valaki minket dicsér meg, akkor ne utasítsuk el az elismerését. Sok esetben zavarba jövünk a kedves szavaktól, pedig nem kellene. Örüljünk nekik. Ha pedig nem tudunk mit kezdeni velük – mert ilyen is van –, csak egyszerűen köszönjük meg, de semmiképpen se söpörjük le magunkról, mert azzal azt üzenjük mind a másik, mind magunk felé, hogy nekünk nem kell, nem jár dicséret. Ez pedig nem így van!

Nyitókép: Shutterstock