Földönkívüli lennék, amiért 30 évesen a klasszikus családmodellben hiszek?

Kezdjük az elején, kedves olvasó! Én egy klasszikus családmodellben nevelkedett lány vagyok, a nagyszüleim és a szüleim is boldog, kiegyensúlyozott házasságban élnek a mai napig. Egészen kiskorom óta tudom, hogy ha nagy leszek, én is ezt szeretném, hiszen nincs is szebb annál, amikor két ember a végsőkig kitart egymás mellett.

Természetesen nem azt mondom, hogy egy rossz párkapcsolatban, esetleg házasságban minden áron benne kell ragadni, de igen is törekedni kell arra, hogy megjavítsuk azt, ami elromlott, és harcoljunk egymásért. Ahogy nagyanyám mondta mindig (bár akkor még inkább a kilyukadt pólóim megstoppolása kapcsán):

Mivel már kislányként ez a példa volt előttem, nem csoda, hogy az élet úgy hozta, szinte csak komolyabb, éveken át tartó párkapcsolataim voltak, és olyan embert rendelt mellém a sors, aki férfi létére ugyanebben hisz.

A férjem is úgy képzeli a jövőt, ahogy én (bár ha nem így lenne, nem is lenne keresnivalónk egymás mellett) és nem is kérdés, hogy egymás mellett akarunk megöregedni. Ez eddig szép és jó, és én nem is tartom furcsának, de elég gyakran szembesülök azzal, hogy mások szerint flúgos, maradi, vagy ufó vagyok, amiért 30 éves létemre hiszek az "örökké" tartó szerelemben, és a klasszikus családmodellben. Fú, de nyálas, pedig esküszöm így van.

Mi is vitatkozunk, néha nem értem, miért mentem hozzá feleségül, és van, hogy annyira felhúz, hogy meg tudnám fojtani egy kanál vízben, de ettől szép az egész. Mióta összeházasodtunk, még biztosabb vagyok a fent leírtakban, én ugyanis hiszek abban, hogy a házasság két ember összetartozását pecsételi meg, és az ott elhangzott ígéreteknek súlya van.

És akkor itt kanyarodnék rá a lényegre, ugyanis iszonyú furcsa szituba keveredtem pár héttel ezelőtt. Legöszegzném, hogy igazi Halak vagyok: sokszor hiperérzékeny, lelkis, szentimentális, és piszkosul nagy az igazságérzetem. (ha ez még nem jött volna át) Szóval összeültünk páran az egyik barátunknál, és átjöttek olyan ismerőseik is, akikkel korábban sosem találkoztunk. Nem is volt semmi gond, a fehérbor újra bebizonyította, hogy jófejjé varázsolja az embereket. Aztán valahogy szóba jött, hogy már 10 éve vagyunk együtt a férjemmel, és itt kezdődtek a bonyodalmak.

Az egyik kissé nyers stílusú lány, hívjuk Rebekának, elmesélte, hogy pár hónappal ezelőtt kidobta a pasiját, mert rájött, hogy nem akar egy f*szt fogni egy életen át - elnézést, így fogalmazott - és ő cseppet sem hisz a szerelemben. Abban meg pláne nem, hogy két ember együtt éli le az életét, szerinte ugyanis ez maradi felfogás. Egy csomó mindent mondott még, de nagyjából mindegyik mondatának az volt a lényege, hogy

A fránya igazságérzetemnek és a négy pohár fröccsnek köszönhetően beleálltam a "vitába", és büszkén vállaltam, hogy 30 évesen igen is hiszek az igaz szerelemben, és abban, hogy egy férfi és egy nő együtt, szerelemben nevelik fel a gyerekeiket.

Szóval, kedves olvasó, hívhatnak bolondnak, földönkívülinek, maradinak, naivnak, vagy bárminek, én igen is hiszek a klasszikus családmodellben, és büszkén vállalom, hogy jelenleg számomra az az egyetlen elképzelhető és járható út, hogy a férjemmel együtt megyek végig az élet rögös útján. Bízom abban, hogy ez így is marad...

Nyitókép: Shutterstock