Ezt tanultam azoktól a férfiaktól, akik még visszautasítani is gyávák voltak

Korábban sokáig hordoztam magamban a dühöt, miután valaki visszautasított. De persze nem azért, hogy visszautasított, inkább csak azért, ahogyan azt tette. Nem is emlékszem igazából olyan szituációra, amikor egy srác normálisan, őszintén elém állt volna, hogy "bocsi, de mégse". Inkább csak olyan szituációkra, amikor az éppen aktuális életem hatalmas szerelme elkezdett óvatosan leépülni, elpárologni, vagy mindenféle buta kifogással állt elő.

Az ilyen alkalmak után mindig hatalmas csalódottság, de még nagyobb düh fészkelte be magát a fejembe. Nem értettem a hirtelen váltást, nem értettem, hogy hol volt a hiba, és több esetben az sem volt egyértelmű számomra, hogy vajon tényleg elérkeztünk a véghez, vagy ez is csak egy állomás. Csúnyán be tudtam dilizni ilyenkor, és szinte már megszállottan járt az agyam a különböző kifogásokon, mentségeken, és azon, hogy milyen indokkal tudnék neki egy napon belül már harmadszorra írni, hátha csak arra vár (még zsinórban a tizedik alkalommal is), hogy én kezdeményezzek.

Egy-egy férfi rengeteg fejfájást, álmatlan éjszakát és telesírt kispárnát tudott okozni, és iszonyat sokáig éreztem azt, hogy ezen már sosem leszek túl. Az agyam egy bizonyos, elrejtett szeglete tisztában volt azzal, hogy nem maga a férfi váltja ki belőlem a szélsőséges reakciókat, hanem az, hogy sosem derült ki számomra, hogy mi történt. A kérdőjelek őrjítettek meg minden alkalommal, a tudat, hogy történt valami, de fogalmam sincs, hogy mi.

Aztán persze jött a bizalomvesztés más férfiak felé, a begubózás, az "én aztán soha többet nem nyitom meg a szívemet, innentől mindent csak érzelmek nélkül" című játék, és titkon a rettegés, hogy mi van, ha velem van baj, ha én vagyok szerethetetlen, és mi lesz, ha örökre egyedül maradok.

Néhány év távlatából szerencsére már tudom más szemmel is nézni ezeket a tapasztalatokat. Egyrészt nem volt igazam, mert egyik sem fájt örökre, másrészt pedig mindegyik koppanásom sokat tanított.

Megtanultam, hogy a világ nem egy mese, ahol a bárokban megtörtént "első szerelmes csókok" az igaz szerelem csókjai lennének. Megtanultam, hogy az emberek nem mindig korrektek, és ezen akkor sem tudok változtatni, ha megfeszülök. Csak magamon tudok dolgozni, de ezt más helyett nem tudom megtenni. Megtanultam, hogy van olyan, amikor csak simán nem jön össze, és időpocsékolás okok után kutatni.

Rájöttem, hogy hatalmas szeretethiány dolgozik bennem, amit hiába próbáltam férfiakkal betölteni, esélyük sem volt rá, hiszen a világ összes szeretete sem lett volna elég ahhoz, hogy tényleg szeretve érezzem magam. Rájöttem arra, hogy nem rendelt nekem a sors mindenkit, aki kedvesen rám mosolyog, és két jó szó után sem kell azonnal esküvői harangokat hallani. Rájöttem, hogy naiv gondolat olyan emberektől várni egyenességet és kedvességet, akiket igazából nem is ismerek annyira, és tulajdonképp nem tartozunk egymásnak semmivel.

Így utólag nem érzem azt, hogy lenne okom rossz érzéseket táplálni bárki iránt vagy önsajnálatba süppedni. Bár az élet néha furákat dob, mégis megállíthatatlanul megy tovább, és egyedül magammal szúrok ki, ha a múltban élek és a sérelmeimet táplálom ahelyett, hogy előre tekintenék és tovább keresném a boldogságot.

Nyitókép: Shutterstock