Szeretlek, de soha többé nem akarlak látni...

Így volt ezzel az a nő is, aki fázósan húzta össze a kabátját azon a téli estén, amikor a férfi, aki a jövője volt, megjelent, hogy elhagyja. Hallgatta határozott szavait és érveit, miközben egyre lejjebb merült a tanácstalanság és a fájdalom mocsarában - ahol az érzelmei haldokoltak.

Amikor összebújva beszélgettek, és a feje finoman pihent a mellkasán, ami mindig annyira megnyugtatta. Ahogy simogatta, mint egy kisfiút, aki epedt az érintése után. Ahogy felhívta, és hallotta a hangot, ami bársony plédként, puhán csomagolta be a szívét.

Nem akarta őt már látni - és valójában nem is látta. Hiszen a könnyek szorgosan gyülekeztek a szemében, majd forrón gördültek végig az arcán. Nem látott már kiutat a helyzetből, és bár fuldoklóként benne is átszaladt a remény, hogy talán a következő mondatban visszaszív mindent, amit mondott - ám ez mégis csak egy szélsebes gondolat volt a rideg mondatokhoz képest.

Dacból, egóból megkérdőjelezett minden érzést, minden szeretetet, minden elhangzott ígéretet, amiknek így nem volt már értelme és jelentősége. És ő nem akart semmit bizonygatni. Nem akarta hangzatos, drámai szép szavakba csomagolni a szerelmét - mert ha a (volt) társa még ebben sem biztos, akkor menjen csak bátran! Menjen magányosan, vagy menjen új társsal. Keressen magának olyat, aki úgy szereti, mint ő. Olyat, akivel új jövőt tud építeni és megvalósíthatja azokat az álmokat, amiket anno együtt terveztek...

Menjen csak el, de vajon azt tudja-e ez a férfi, hogy az emlékeit nem hagyhatja itt? Tudja, hogy emlékezni fog rá akkor is, mikor épp az új nőjét viszi ágyba? És vajon az új nő tudni fogja-e, hogy amikor együtt utaznak, és a pasas némán néz maga elé, akkor azért hallgat, mert épp az exére gondol? Hogy milyen volt vele utazni? Vele, akit egy este alatt hagyott el olyan határozottan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és semmit sem jelentett volna neki.

Tehette volna, hogy rimánkodik. Hogy könyörög. Hogy az érvekre érvekkel válaszol, de úgy érezte, mindez méltatlan hozzá, és az érzéseihez is. Úgy döntött, inkább gyilkos lesz... Lassan, kivéreztetve, módszeres alapossággal öl meg mindent, ami a férfihoz köti. Megsemmisít minden emléket, mindent tárgyat, ami rá emlékezteti. Mintha sosem lett volna, mintha mással történt volna ez az egész, mintha a történetüket csak olvasta volna egy nyálas romantikus regényben - amibe ha elég sokáig nem olvas bele, talán törli önmagát a memóriájából.

És már nem reménykedsz. Már nem várod, hogy megmentenek, egyszerűen csak hagyod, hogy a tested könnyű legyen. Becsukod a szemed, elengeded a gondolataid, és egy utolsó mondattal suttogod, amit senki sem hall már meg: hogy talán holnap... holnap, ha felébredsz, egy jobb élet jön.

Tóth Zsuzsa

Nyitókép: Shutterstock