Levél egy leendő nagymamához: nem bírom elviselni, hogy most is csak magaddal foglalkozol

Az életben semmit nem adnak könnyen, és a legtöbbször a legváratlanabb szituációkban mutatják meg az emberek a valódi énjüket. Nagy igazságok ezek, amik bár első olvasatra közhelynek tűnnek, az én jelenlegi élethelyzetemet tökéletesen tükrözik.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy évet kell várnunk arra, hogy úton legyen a gyermekünk, ahogy azt sem, hogy amikor végre határtalan boldogságot kellene éreznem, amiért valóra vált az álmunk, és terhes lettem, a körülöttem lévők miatt - ha tehetném -, egy szót sem ejtenék a terhességemről. Nem azért, mert nem örülök mindennél jobban annak, hogy tavasszal már igazi család leszünk, hanem azért, mert a családtagok reakciója akkora csalódást okozott, amire nehéz mit mondani.

Amikor először a kezedben tartod a két csíkos, pozitív terhességi tesztet, elég megfoghatatlan az, amit érzel. Azon a bizonyos csütörtöki napon egyszerre éreztem mindent, amit egy ember érezhet, de leginkább határtalan örömöt, félelmet, és iszonyú bizonytalanságot. Ezer kérdés cikázott a fejemben, és bár nem akartam beleélni magam, az ember mégis csak ösztönlény, így már a vécén pityeregve elképzeltem, milyen lesz ő, az életünk, és egy pillanat alatt realizáltam, hogy mostantól fogva soha semmi nem lesz úgy, mint azelőtt.

A férjemmel a teszt elvégzése után nagyjából két perccel közöltem a hírt, hogy bár nagyon halvány a második csík, ez bizony kettő, és úgy fest, hogy szülők leszünk. Nem akartuk túlzottan beleélni magunkat, de miután másfél héttel később a nőgyógyász is megerősítette, hogy babát várok, minden akadály elhárult, és (szinte) határtalanul örülhettünk.

Az internet tele van megható reakció-videókkal, amik arról szólnak, hogy örülnek a leendő nagyszülők unokájuk érkezésének. Mi sem bíztuk a véletlenre, cuki dobozokat raktam össze, amibe került egy kiscipő, egy ultrahang kép, és egy kép a macskánkról, ahogy a pozitív terhességi teszttel pózol. (Ekkor még csak öthetes terhes voltam)

Egy világ dőlt össze bennem, de arra fogtam, hogy sokkot kaptak, és hirtelen nem tudták, mit mondjanak. Ahogy teltek a hetek, semmilyen érdeklődést nem mutattak, és amikor találkoztunk, csak pár szó erejéig jött szóba a terhességem. (És milyen jó lett volna, ha ez így marad...)

Egy ártatlannak tűnő vasárnapon anyósom faggatni kezdett arról, hogy érzem magam, hogy telnek a napjaim, nincsenek-e rosszulétek. Elmondtam, hogy tök jól vagyok, a fáradtságot leszámítva, de ez legyen a legnagyobb gondom.

"Érdekes, én nem voltam fáradt, nekem semmi bajom nem volt" - fűzte hozzá grimaszolva, én meg bölcs voltam, és hallgattam. Pedig tudtam volna mit mondani... A terített asztalnál később újra előjött a téma, és nem túl kedves hangnemben azt kérdezte:

Na, itt volt az a pont, hogy miután totál lefagytam, felálltam az asztaltól, elmentem mosdóba, és valószínűleg a hormonoknak köszönhetően a budin ülve zokogásban törtem ki.

Drága mama!

Fogalmam sincs, hogy lehet valaki ennyire önző. Hogy lehet az, hogy amikor ELVILEG valóra vált a legnagyobb álmod azzal, hogy úton van az unokád, te csak azzal vagy elfoglalva, mikor kürtölheted világgá, és dicsekedhetsz el a hírrel. Miért fontosabb mindennél a te "hírneved", és az, hogy valamivel, - amihez, ha őszinték akarunk lenni -, egyelőre nem sok közöd van, kitűnj a tömegből?

Nem értem, miért hasonlítgatod a saját terhességedhez az enyémet. Ahelyett, hogy kéretlen kérdésekkel és fintorokkal boldogítasz, megkérdezhetnéd, mit tudsz segíteni, esetleg főzhetnél valamit, amitől nincs hányingerem. Nem hiszem el, hogy míg eddig azt hallgattuk, mikor jön már a gyerek, és a méhemben turkáltatok, most, hogy végre úton van a legkisebb családtag, te csak magaddal foglalkozol, a férjed meg le sem sz*rja az egészet. Bezzeg eddig, kéretlen tippekkel bombáztatok minket, hogy kell JÓL gyereket csinálni.

Remélem, a gyermekemnek jó nagymamája leszel, és legalább az ő kedvéért háttérbe tudod szorítani magadat egy kicsit...

Nyitókép: Shutterstock