Szerettelek, és azt hittem, sosem fogysz el belőlem

Másfél éve még minden zajos volt, és a káoszban nem találtam magam. Minden fekete-fehér volt és szögletes, érdektelen és használhatatlan. Ahogy besötétedett, a napok ugyanabban a langyos vízben merültek alá.

Míg el nem múltál.

Másfél éve azt hittem, sosem fogysz el belőlem. A bőröm alá ittad magad, ott voltál minden emlékképben. Számoltam minden zuhanyt, minden percet és minden lépést, amit tőled távol tettem meg. Minden levegővételt, amelyben nem éreztem már az illatod. Vágytam újra a simításra, a kék szemeid csillogására - míg rá nem döbbentem, hogy végig zöldek voltak. Mégis mit láttam még félre? Miben tévedtem még ekkorát?

Másfél évnyi megkeseredettség szakadt ki belőlem egy reggelen. Másfél évnyi bizonytalanságot cseréltem le a biztos tudásra: nem kell már, hogy gyere. Nem vágyom már rád, és hajlandó vagyok lenémítani a telefonomat éjszaka. Már nem reménykedek egy hanyag üzenetben sem.

Másfél évig azt hittem, örökké áradnak majd a szavak, mindig lesz majd mit mondanom, és tudni fogom, mikor kell csendben maradnom. De a csend mindig megőrjített, hiába volt a legnagyobb fegyver a kezeinkben. Másfél évig szavak ezrei akartak elmondani neked egy történetet, más-más kosztümben. Néha én voltam, aki bántottalak, néha te voltál az, aki nem bírta tovább, és némán ordítva léptél ki az ajtón.

Néhagyáva voltam és elhagytalak, néha erős voltam és hagytam, hogy elhagyj. A történet persze mindig ugyanúgy végződik: a szobám sötétségébe burkolózva mondok el érted egy imát, kívánom, hogy annyira boldog legyél, hogy sose jusson eszedbe újra felhívni engem.

Szavak tízezrei után most végre üresnek érzem magam. Mindent elmondtam, és ha újra megszólalnék, minden kiejtett szó végleg hasztalanná válna. Értéktelen hangok, érthetetlen kifejezések, értékelhetetlen beszélgetések. Szavak nélkül maradtam, és bár azt hisszük, a némaság börtön, de engem az a sok ezer szó tartott fogva eddig. Szárnyalok.

Nyitókép: Shutterstock