Annyi mindent nem mondtam el neked...

Eltakartunk egymás elől mindent: a titkainkat és legfőképpen az érzelmeinket - mert azt hittük, úgy már nem kellenénk a másiknak. Én esküszöm, hogy azon a napon készen álltam őt megcsókolni, úgy, ahogy még soha, de aztán rájöttem, hogy mi képtelenek lennénk együtt a boldogságra. Mert féltünk attól, hogy a szenvedély, ami kettőnk között van, az egész eddig felépített világunkat romba döntené.

Az igazság az, hogy nekünk nem lett volna szabad egymást szeretni. A múltunk miatt nem lehetett jövőnk. És álarcot húzva harcoltunk minden ellen, ami bennünk volt, és elhitettük saját magunkkal, hogy nincs szükségünk a másikra.

De akkor, abban a fél percben, amikor úgy gondoltam, nem érdekel senki és semmi, azt akartam, hogy mindent tudjon. Szívem szerint elmondtam volna, hogy akarom őt, úgy, ahogy van, a jelenével és múltjával együtt. Azt akartam, hogy tudja: bármit megtennék érte, hogy a problémák, amik oly nagynak és megoldhatatlannak tűnnek, azok valójában nem is léteznek. Mert csak az számít, hogy mi együtt vagyunk - és mindent megoldunk.

Elmondtam volna, hogy én nem vagyok olyan erős, mint hiszi, hogy vágyom az ölelésére, sőt mindenére. És ha tényleg képes lennék uralni a saját világomat, akkor nem írnám ezeket a sorokat. Elmeséltem volna, hogy tudom, mik az álmai, hogy vágyik egy kis házra egy kies dombtetőn, ami csak a miénk, egy gitárral a nappali közepén, kiskutyára és kisgyerekekre, akik a kertben játszanak. Tudtam, hogy szereti a csendet, és zavarja a tömeg - miközben nem tudta elviselni, hogy ne ő legyen a középpontban. Ismertem a teljes valóját, miközben mindent eltakart.

El akartam mondani mindent, azon az utolsó péntek délutánon, amikor ő előttem csókolta meg azt a lányt - akit később feleségül vett. De nem jöttek számra a szavak, és inkább - a sírással együtt - mindent visszafojtottam, és mosolyt erőltettem az arcomra - miközben ő rám nézett, és némán elbúcsúzott tőlem.

Túl jók voltunk a játékunkban, amiben már a legelején vesztésre voltunk ítélve, de mégis éveken keresztül bennünk volt a nyerni akarás. Tudtuk, hogy csak akkor győzhetünk, ha valaki kiszáll. Ő megtette. Végül képtelen voltam arra, hogy őszinte legyek vele és saját magammal, és hogy végre kimondjam: mi összetartozunk.

72 hónapja semmit nem tudok róla. Ez az élet.

Nyitókép: iStockphoto