emlékezés emlék kibeszélő szerelem
El akartam neki mondani. El akartam mondani, hogy nem volt minden hiába, hogy az ígéretek, amiket egymásnak mondtunk, azok nem hazugságok - akkor még elhittük, hogy az lehet a valóságunk. Hibáztunk.

Eltakartunk egymás elől mindent: a titkainkat és legfőképpen az érzelmeinket - mert azt hittük, úgy már nem kellenénk a másiknak. Én esküszöm, hogy azon a napon készen álltam őt megcsókolni, úgy, ahogy még soha, de aztán rájöttem, hogy mi képtelenek lennénk együtt a boldogságra. Mert féltünk attól, hogy a szenvedély, ami kettőnk között van, az egész eddig felépített világunkat romba döntené.

Az igazság az, hogy nekünk nem lett volna szabad egymást szeretni. A múltunk miatt nem lehetett jövőnk. És álarcot húzva harcoltunk minden ellen, ami bennünk volt, és elhitettük saját magunkkal, hogy nincs szükségünk a másikra.

De akkor, abban a fél percben, amikor úgy gondoltam, nem érdekel senki és semmi, azt akartam, hogy mindent tudjon. Szívem szerint elmondtam volna, hogy akarom őt, úgy, ahogy van, a jelenével és múltjával együtt. Azt akartam, hogy tudja: bármit megtennék érte, hogy a problémák, amik oly nagynak és megoldhatatlannak tűnnek, azok valójában nem is léteznek. Mert csak az számít, hogy mi együtt vagyunk - és mindent megoldunk.

Elmondtam volna, hogy én nem vagyok olyan erős, mint hiszi, hogy vágyom az ölelésére, sőt mindenére. És ha tényleg képes lennék uralni a saját világomat, akkor nem írnám ezeket a sorokat. Elmeséltem volna, hogy tudom, mik az álmai, hogy vágyik egy kis házra egy kies dombtetőn, ami csak a miénk, egy gitárral a nappali közepén, kiskutyára és kisgyerekekre, akik a kertben játszanak. Tudtam, hogy szereti a csendet, és zavarja a tömeg - miközben nem tudta elviselni, hogy ne ő legyen a középpontban. Ismertem a teljes valóját, miközben mindent eltakart.

Forrás: Shutterstock

El akartam mondani, hogy kellenek azok a lopott éjszakák, amikor kézen fogva bámuljuk az üres plafont, miközben senki nem tudja, hogy mi együtt vagyunk. Hogy minden egyes másodpercben tudni akarom, mit gondol, mit érez, hogy ki ő, ha leveszi a maszkját, és mélyen belenéz a szemembe.

El akartam mondani mindent, azon az utolsó péntek délutánon, amikor ő előttem csókolta meg azt a lányt - akit később feleségül vett. De nem jöttek számra a szavak, és inkább - a sírással együtt - mindent visszafojtottam, és mosolyt erőltettem az arcomra - miközben ő rám nézett, és némán elbúcsúzott tőlem.

Túl jók voltunk a játékunkban, amiben már a legelején vesztésre voltunk ítélve, de mégis éveken keresztül bennünk volt a nyerni akarás. Tudtuk, hogy csak akkor győzhetünk, ha valaki kiszáll. Ő megtette. Végül képtelen voltam arra, hogy őszinte legyek vele és saját magammal, és hogy végre kimondjam: mi összetartozunk.

72 hónapja semmit nem tudok róla. Ez az élet.

Nyitókép: iStockphoto

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a SHE Google News oldalán is!
Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.