„Nélküled egy senki vagyok!" - Ilyen, amikor az önbecsülés forrása a társ

Komoly kijelentések ezek, melyeket a sógornőm nem is tudott szó nélkül hagyni: „Anyu, legyen már önbizalmad! Apu, te meg szállj már le a magas lóról!" – mondta szüleinek, és érezhetően szégyenkezett is miattuk, hogy épp egy nagy családi ünnepen kell „kinyilatoztaniuk". Viszont gondolat- és beszélgetésindítónak épp megfelelt a téma.

Önbizalom, önbecsülés, önértékelés - annyi mindenen múlik. Többek között azon is, milyen visszajelzéseket kapunk kívülről, a tágabb és szűkebb értelemben vett környezetünktől, de ami a legfontosabb: azoktól, akiket szeretünk, épp ezért a véleményük, elismerésük, megbecsülésük fontos nekünk.

Eleinte a szüleinktől várjuk, hogy észrevegyék, milyen okos, kedves, ügyes és szép gyerekek vagyunk. Mindent megteszünk azért, hogy megfeleljünk nekik és az elvárásaiknak. Ha megtörténik a pozitív visszajelzés, elégedettek leszünk, szeretve érezzük magunkat. Ha nem kapjuk meg a vágyott megerősítést, elszomorodunk, úgy érezzük, hiába teszünk meg mindent, az senkit nem érdekel, nem vagyunk fontosak senkinek, még a saját szüleinknek sem.

Később, tartós párkapcsolatban élve a társunk lesz az, akitől várjuk a dicséretet. Mert várjuk, ez kétségtelen, csak az a nem mindegy, milyen gyakran, s megvárjuk-e, hogy magától ismerje el a szépségünket, okosságunkat, teljesítményünket, vagy folyamatosan kierőszakoljuk azt.

Visszajelzések nélkül hosszú távon bárkinek meggyengülhet az önbizalma, elveszítheti addigi magabiztosságát, ehhez még különösebben „sérültnek" sem kell lenni.

Fontos az is, hogy ennek mindig kölcsönösnek kell(ene) lennie. Sok, egyébként más szempontból jól működő kapcsolatban a pozitív megerősítés csak egyoldalúan működik. Az egyik odafigyel a másikra, elismeri a teljesítményét, megköszöni, ha tesz valamit érte, segít neki, de nemcsak a tetteit értékeli, hanem a külsejét, a kisugárzását is megdicséri, és annak is jelét adja időnként, hogy mennyire vonzónak találja szerelmét. Eközben párja nem tartja fontosnak, hogy megerősítse kedvesét, mert „nem az a dícsérős-megköszönős-bocsánatérős" típus - már megint az a fránya gyerekkor - , vagy eszébe sem jut, hogy párja önértékelése tőle is függhet, és a kettő kombinációja sem lehetetlen. Számtalan más oka lehet annak, ha valaki képtelen bizonyos szavakat, mondatokat kimondani.

Mértékkel, a megfelelő alkalmat megtalálva, az adódó lehetőséget megragadva, nem agresszíven - a „Na mi van, nem tetszem??? / Szóval, szerinted nem áll jól??? / Ezek szerint nem szeretsz???" - jellegű mondatokat kerülve, bátran rá lehet kérdezni, hogy „a nagy Ő" mit gondol - nem rólunk -, hanem a konkrét helyzetről. Így, jó esetben megkapjuk a várva várt dicséretet is.

A pozitív visszajelzés különösen fontos akkor, ha épp rossz passzban vagyunk, mert például nem akar összejönni a vágyott gyerek, nem sikerült egy munkahelyi projekt, esetleg elvesztettük az állásunkat, híztunk/fogytunk pár kilót, megjelentek az első ráncaink, megint egy évvel öregebbek lettünk... és még rengeteg oka lehet annak, hogy valaki átmenetileg önbizalomhiánnyal küzd. Ezt egy figyelmes társ észreveszi, és igyekszik a másikat kívülről erősíteni, felemelni. Persze, nem mindenki figyelmes, és sokan még társnak sem igazán nevezhetőek. És ilyenkor üt be a „krach", jön a kikacsintgatás, a megcsalás, ami után még nehezebb visszaépíteni az önbizalmunkat.

Hogyan ne jussunk el idáig? Egyfelől jó lenne, ha mindenki belülről tudna önbizalmat építeni, s nem kizárólag külső megerősítés után érezné magát valakinek, hiszen az önbecsülés forrása nem lehet kizárólag a szerelmünk. Másfelől, aki tudja, hogy ilyen-olyan okból nála nem jön zsigerből a társa dicsérete – nyilván gyakran hallotta már -, az tudatosan figyeljen oda arra, hogy ne csak örömmel fogadja a szép szavakat, hanem maga is dicsérjen időnként. Emellett, ha van miért, akkor mondjon köszönetet annak, aki igazán fontos számára.

Nyitókép: Shutterstock