Sok szakember beszél már arról, mennyire káros az álpozitivitás. Káros, hogy akkor is úgy teszünk, mintha jól lennénk, amikor egyáltalán nem vagyunk harmóniában önmagunkkal és a világgal. Megbetegít, ha elfojtjuk a negatív gondolatainkat, visszatartjuk a dühünket és a fájdalmunkat. Kutatások bizonyították, hogy a pozitivitás erőltetése nehéz helyzetben nemhogy használna, de kifejezetten káros, ugyanis éppen olyan következményekkel jár, mint a stressz: a test és az elme ugyanazokat a tüneteket fogja produkálni.
Ha hosszú időn át fenntartjuk ezt az önhazugságot, belebetegszünk és frusztrálttá válunk attól, hogy bármennyire is pozitívak akarunk lenni, mégis egyre rosszabbul érezzük magunkat.
Tudomásul kell venni, hogy minden ember életében vannak nehéz időszakok. Önmagunk megtagadása az, ha nem veszünk ezekről tudomást, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Ezzel a hozzáállással a megoldást is messzire rúgjuk magunktól, hiszen minden probléma megoldása a felismeréssel kezdődik, azzal, hogy tudatosítom és kimondom: nem vagyok jól. Csak ez után tudok változtatni. Tagadással soha.
Sok tanítás állítja, hogy minél tudatosabb vagy, annál kevésbé billensz ki, annál kevesebb ideig maradsz negatív állapotban, és ez így igaz. De, aki azt állítja, hogy az embert próbáló helyzetekben is úgy kellene viselkedni, mintha minden rendben lenne, annak ez a tanács többet árt, mint használ. Miért ne sírhatnánk, ha valami fáj? Miért ne lehetnénk dühösek, ha igazságtalanság ér? Szerintem a kulcs az, hogy adott élményhez mennyi romboló érzést társítunk és milyen hosszú ideig.
Van egy bevált gyakorlatunk itthon, röhögőterápiának hívjuk.
Ezt úgy kell elképzelni, hogy adott egy helyzet, ami fáj, dühít, szomorúvá tesz. Ezt tudatosítjuk magunkban és megpróbálunk távolról, kívülről ránézni. Folyamatosan figyeljük a felbukkanó érzelmeket, gondolatokat. Minél tovább figyelünk, annál közelebb kerülünk a folyamat megértéséhez. Aztán megengedjük magunknak, hogy fájjon. Ez az egyik legfontosabb lépés, hogy nem tagadjuk meg a negatív érzéseket sem. Átéljük, de végig tudatosan figyeljük közben. Ez a másik fontos mozzanat, mert így nem ránt le magával az, amit éppen érzünk. Nem fűzünk hozzá semmit, nem kapcsolunk hozzá semmit, és ami a legfontosabb, nem magyarázzuk meg, csak elfogadjuk úgy, ahogy van. Ezzel a technikával pontosan megértjük, feldolgozzuk azt, ami kiváltotta a történteket.
A kulcsmondat pedig a nevetés.
Ha már tudsz nevetni önmagadon, a saját kínlódásodon, nyert ügyed van. A sokáig dédelgetett lehúzó érzések és gondolatok megbetegítenek, ezért ki kell azokat oltani. Ezt úgy csináljuk, hogy közöljük magunkkal, akkor most nevetünk. Beállunk a tükör elé, és nekilátunk.
Először többnyire csak vicsorra futja, vagy fintorra, de mindegy, mert a szándék a fontos. Következetesen húzgáljuk a szánkat, és egyszer csak tényleg megjelenik egy halvány mosoly.
Ahogyan gyakoroljuk, a mosoly egyre szélesebbé válik, majd vigyorrá alakul. Ekkor már a tekintetünkben is felragyog valami fény: a tompaságot felváltja a derű. Amikor így nézi magát az ember a tükörben, érdekes dolgokat fedez fel. Nekem ez mindig egy nagyon vicces folyamat, amit addig csinálok, amíg tényleg tele szájjal nevetek. A nevetés pedig olyan energiát generál, ami magasra emel, és már oltja is ki azt, aminek nincs ott helye - ami csak mérgezne, az eltűnik. Így kerülünk közel a probléma megoldásához, mert ez az az állapot, amiből megszületnek a módszerek.
Ezt hívom én mosolyterápiának.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.