A meztelen testem és a fürdőszobai tükör

Hazamegyek. Lezuhanyzom, lemosom a sminket az arcomról, és szembesülök önnön meztelenségemmel. A kezdődő ráncokkal a homlokomon, a combomon lévő narancsbőrrel, a szempillaspirál nélküli arcommal, a túl közel ülő szemeimmel. Fésülködés közben észreveszem a törött szálakat a hajamban, a mosogatástól lekopott lakkomat, és a szélfútta ajkaimat.

15 órával ezelőtt nem ezt néztem. Akkor vettem fel az álarcot, kentem fel az alapozót, kötöttem kontyba a hajzuhatagomat, harisnyát és szoknyát húztam, farmerdzsekivel, és azt láttam, akit láttatni akartam: a fiatal, huszonéves lányt, aki gondtalanul lépeget előre apró tűsarkakon a jövője felé. Mert ez van kívül, amit mutatni akarok, mert sokszor még magam előtt is félek felfedni az igazi arcomat. Elborít a hiúság és a megfelelni akarás.

Rettegek, hogy szánalmas leszek, ha tényleg csak én leszek. Mert minden este, amikor egyedül vagyok a fürdőszoba tükrében, megijeszt a csupaszságom. Ilyenkor nem csak a testem tökéletlenségét fedezem fel. Ha belenézek a szemembe, nem látom azt a határozottnak mutatkozó valakit, aki a szelfikről mosolyog vissza rám. Múltat látok, sok helyen összetörött, majd valami olcsó ragasztóval újraépített szívet, hibákat és foltokat a múltamban, bizonytalanságot és kétségeket.

Félelmet attól, hogy tényleg jó úton járok-e, biztosan ezt az életet kell-e élnem. Apró darabokra szedem szét magamat a zuhanyzó mellett, lecsupaszítom a testem képzeletben, hogy ne maradjon más belőlem, csak az egyetlen dolog, ami számít: a lelkem. Mert hiába a tökéletes arckontúr, vagy a több tízezres táska: az egy, ami mindig megmarad, az csak az, ami meztelenül, bőr, hús és csontok nélkül én vagyok.

Mik vannak bennem?Önmarcangolás a meg nem bocsátott dolgokért, harag, veszekedések, bűntudat, na meg remény, hogy mindez egyszer majd elmúlik, és szép leszek belül. Talán mindannyiunkkal ez a baj: rettegünk szembenézni a letisztult, igazi valónkkal, mert könnyebb eltüntetni a foltot a ruháról, mint magunkból, onnan legbelülről.

Óráról órára a tudatalattinkba sulykolják a vágyat a modell alkatért, a babapopsi arcbőrért és a remekül kihúzott szemöldökért. Mindezt úgy, hogy belül meg sorvadunk, mint a pillangóban lévő hernyó, aki hiába volt értékesebb egy levélen kuporogva, mégis a lepke szárnyalására figyel fel mindenki.

Pedig mégis, mit számít az egész?

Bádogszobrok vagyunk, akik hófehér fogsorral állnak az udvaron és küzdenek a rozsdásodás ellen úgy, hogy magukban szidják az esőt. Én nem akarok ez lenni, de hiába hiszem azt, hogy hatalmas lélekharcos vagyok, mégis ítélkezem mások felett, pont úgy, ahogy mindenki más felettem.

Sztereotipizálok, kategorizálok, screen shotolom az exek szörnyen kinéző új barátnőit, és közben azt mondom nagyképűen - kifelé, a világ felé, mint, aki mindent tud -, hogy nem is számít. És tényleg nem. De fontos. És egészen addig így is lesz, amíg meg nem leszek elégedve saját magammal, amíg nem fogadom el, hogy így születtem, így nézek ki, és ezen drasztikusan változtatni nem tudok.

Fejlődni belül viszont igen. Mert akarok. Mert azt akarom, hogy életem szerelme egy vaksötétben átbeszélgetett éjszaka után szeressen belém, ne pedig egy Instagramon látott kép után. De mind ezt akarjuk, ugye? Nem egy szépen festett portrét akarok itt hagyni magamból. Elég lenne egy padláson porosodó könyv is, ami által egyszer valakinek majd adok valamit, abból, amit én tudtam.

Nem sminkecsetet akarok az unokáimra hagyni. Mert majd ha egyszer megöregszem, egyedül leszek, magányos és fáradt az élettől, levetem a hálóingemet és belenézek a tükörbe, akkor azt vegyem észre: igen, meztelen vagyok és így, csupaszon, gyűrött testtel, ősz hajjal és pirosító nélkül, önmagamnak a legszebb nő vagyok.

Nyitókép: iStockphoto