Bántalmaz, megcsal, kisemmiz, és te nem hagyod el, mert "szereted"?!

Szeretem az unokatesómat, Imolát, de már évek óta szorongással tölt el, ha látom a telefonom kijelzőjén a nevét. Egyszerűen nem akarom felvenni, ha hív. Pedig nem hív gyakran, talán félévente egyszer. Gyerekkorunkban rengeteget találkoztunk, hiszen se neki, se nekem nincs testvérem, így olyanok voltunk egymásnak, mint a nővérek. A nyarakat rendszerint a mama vidéki házában töltöttük és a húsvétokat, karácsonyokat is mindig együtt ünnepelte a nagycsalád, ahol mi voltunk egyedül gyerekek. Aztán felnőttünk. Mindketten Budapestre költöztünk. Itt már jóval kevesebbet találkoztunk, de azért tartottuk a kapcsolatot egészen addig, amíg ő meg nem ismerkedett Péterrel.

Szinte könyörögtek neki. Egyrészt azért, mert nem akarták, hogy az egyetlen lányuk az ország másik felében éljen, másrészt, mert nem bíztak Péterben. Ezen jól össze is vesztek, Imola pedig költözött. Én sem helyeseltem a dolgot, de ez nem az én életem, ha egyszer szeretik egymást Péterrel, mit lehet tenni. Bár tény, hogy a kicsi, köpcös, lapos tekintetű Péter, aki mindig úgy beszélt, mintha valami rejtett indulat lappangana benne, az én szimpátiámat sem nyerte el. A költözés után Imola szinte felszívódott. Sosem keresett, amikor pedig én hívtam, vagy nem vette fel, vagy valami fura indokkal lerázott.

Miért maradsz, ha nem muszáj?

Talán egy év is eltelt úgy, hogy nem beszéltünk, aztán egyszer végre ő hívott. Örömmel vettem fel a telefont, ám az örömöm hamar elszállt. Imola zokogva mesélte, hogy egy pokol az élete. Péter nem segít neki semmiben, de még csak nem is dolgozik. Ő gürizik éjjel-nappal, hogy fenn tudják tartani a hitelre vett vidéki házat és meg tudjanak élni. Emellett, mióta ideköltöztek, mást sem hall, minthogy milyen csúnya és lelakott, emiatt pedig jogos az is, ha Péter esetleg más nőket kíván inkább meg. Teljesen elképedve hallgattam az unokatestvéremet, aki egy okos, tanult, csinos nő, és képtelen voltam elhinni, hogy hagyja magát így megalázni.

- Hagyd el! - mondtam neki határozottan. - Nem köt hozzá semmi!

- De igen. Itt a ház. A fele az övé.

- És? Eladjátok és feleztek.

- Az nem úgy megy! A hitelt én vettem fel, az én nevemen van. Ha eladom és kifizetem a tartozást, nekem nem marad semmim.

- De a semmi még mindig jobb, mint ez a kapcsolat.

- Azt mondta, sosem írja alá a papírokat, és ha megpróbálom elhagyni... megbánom...

- Annál inkább el kell jönnöd tőle!

- De szeretem – zokogott a telefonba.

- Megőrültél? Mit szeretsz rajta? - kiáltottam dühösen. - Sorolj fel 5 dolgot, amit szeretsz benne! - követeltem. A vonal túlsó végén csend honolt. Emlékszem, majdnem két órán át beszélgettünk. Igyekeztem lelket önteni belé, erősíteni az önbizalmát, meggyőzni, hogy ez így nem mehet tovább. Kiderült, hogy Péter rendszeresen csalja, elszedi Imola pénzét, a háztartás vezetésébe és a ház körüli teendőkben egyáltalán nem segít, ellenben mind lelkileg, mind fizikailag bántalmazza őt.

A kétórányi beszélgetés után abban maradtunk, hogy másnap, amikor Péter elmegy pókerezni, összecsomagol és hazautazik a szüleihez, a többit majd együtt kitaláljuk, ha kell szakemberek bevonásával. Másnap felhívtam Imolát és izgatottan kérdeztem, mi a helyzet, úton van-e már? Ő pedig úgy tett, mintha mi sem történt volna. Azt mondta, gondolkodott és annyira szereti Pétert, hogy nem akarja elhagyni.

- Tegnap kicsit kiborultam, de minden kapcsolatban vannak veszekedések – mondta. - Az én hibám is. Türelmesebbnek kell lennem, úgyhogy sütök is egy sütit, hogy mire hazaér a kártyából, meglephessem vele.

Bevallom, tátva maradt a szám. Egyszerűen nem hittem a füleimnek. De az igazi döbbenet csak ezután jött. Az unokatestvérem ugyanis cirka félévente azóta is felhív és előadja ugyanazt a jelenetet. Zokog a telefonba, hogy egy pokol az élete. Én pedig félévente újra és újra elmondom neki, hogy ez nem normális, egy jó kapcsolat nem ilyen, és ezt nem kell elviselnie. Csomagoljon és hagyja ott Pétert. Van hova mennie, nem házasok, nincs gyerek, semmi nem köti őket össze, csak a ház. De kit érdekel egy ház, ha egyszer az élete a tét?

Ő azonban nem lép, csak minden alkalommal panaszkodik és sorolja a hihetetlenebbnél hihetetlenebb eseteket, amelyeket Péter mellett átél. Legutóbb azt tanácsoltam neki, hogy legalább keressen egy pszichológust, mert ez már olyan mértékű probléma, amin én nem tudok a tanácsaimmal segíteni. Azt mondta, keres, mert ő is érzi, hogy ez a függés Pétertől nem normális. De persze sosem jutott el szakemberhez. Maradtak a hathavi kirohanásai nekem. Én pedig évek óta csak hallgatom tehetetlenül, mert bármit mondok, bármit javaslok, az igazából lepereg róla.

Már nem szívesen veszem fel a telefont. Nyomaszt mindaz, amiket mond, hogy képes így élni egy ilyen ember mellett, és dühít, hogy hiába szeretnék neki segíteni, képtelen akár egyetlen lépést is tenni azért, hogy kiszabaduljon ebből a posványból. Csak sodródik az árral, én pedig úgy látom – ne nekem legyen igazam! -, hogy előbb vagy utóbb, de bele is fog fulladni.

Anna levelét Szépvölgyi Izabella publikálta.

Nyitókép: Shutterstock