"Fáradt vagyok..." - nyomós indok vagy átlátszó kifogás?

Miért is írom le ezeket a sorokat? Azért, mert az ember azt hiszi, hogy vannak dolgok, amelyek vele SOHA nem történhetnek meg. Hallgatja, olvassa a buta történeteket, a hihetetlen sztorikat, s közben arra gondol, ilyen csak a mesében van, vagy csupán azokkal fordul elő, akik óvatlanok, felelőtlenek, vakok, nem olvasnak a jelekből stb. Pedig bármelyikünket elüthet egy autó, - akár a zebrán -, hiába az óvatosság. Lehetünk betegek, annak ellenére, hogy rendszeresen járunk szűrésekre. És a szerelmünk is faképnél hagyhat egyik napról a másikra, bármennyire is azt hisszük, hogy nem vagyunk hülyék és igenis, mi tudunk olvasni a jelekből.

Mint a filmekben...

Zénóval egy közös barátunk esküvőjén találkoztunk, és gyorsan kiderült, hogy szinte csak mi érkeztünk pár nélkül az eseményre. Persze ez különösebben nem zavart, mégis örültem, amikor odajött hozzám és viccesen megjegyezte: ha akarom, akkor lesz a párom estére, mert úgy tűnik, csak mi ketten vagyunk szinglik. Ezen aztán jól el is poénkodtunk. Később hozott nekem egy italt és felkért táncolni.

Az esküvő buli részén pedig már tényleg úgy éreztem, mintha egy pár lennénk. Hajnalban hazavitt taxival, majd amikor elbúcsúztunk a lakásom előtt, elkérte a telefonszámomat. Bár úgy gondoltam, hogy a dolognak nem lesz folytatása, mert ez biztosan csak az esküvőre szólt, délelőtt mégis felhívott. Megkérdezte, másnapos vagyok-e... Nem voltam, hiszen nem ittunk sokat, s mivel ő sem volt, így megbeszéltük, hogy kimegyünk együtt az állatkertbe és ott töltjük a vasárnapot.

Az állatkertet egy vacsora követte. Hétfőn egy reggeli kávézás munka előtt, délután pedig értem jött és kimentünk a Margitszigetre. Úgy tűnt, az esküvő szerencsét hozott nekünk. Kiderült, hogy ő is évek óta egyedül van, akárcsak én, s szinte el sem hittük, hogy bár vannak közös ismerőseink, mi még sosem találkoztunk.

Nagyjából két hónapja lehettünk együtt, amikor csörgött a telefonom. Aznap estére azt terveztük, hogy elmegyünk vacsorázni, majd táncolni. Hatkor jött volna Zénó értem, így én ötre már lezuhanyoztam, a hajamat besütöttem és épp sminkelni készültem, amikor felvettem a mobilomat.

- Nem tudom eldönteni, mit vegyek fel – csicseregtem bele vidáman a készülékbe. - Te minek örülnél jobban? Egy szűk farmernek egy rövidke toppal és blézerrel vagy egy szoknyás összeállításnak?

- Bocs, Viki, de le kell mondjam a mai találkát. Ez a péntek brutál volt, hulla fáradt vagyok – és jött a megsemmisítő mondat: Ma ne találkozzunk! - végül pedig még ezt is hozzábiggyesztette: Majd hívlak – és bontotta a vonalat.

Emlékszem, még másodpercekig a fülemnél tartottam a néma telefont. Nem akartam elhinni, hogy ez a jelenet megtörtént velem. Nem az, hogy a srác, akibe az elmúlt hetekben teljesen belehabarodtam, azt mondta, ma ne találkozzunk, hanem az, ahogyan tette ezt, és amit sugallt általa.

Visszajátszottam magamban a hallottakat. Semmi becéző szó, semmi kedvesség, semmi megbánás. Csak a rideg tények: Viki. Le kell mondjam. Hulla fáradt vagyok. Ne találkozzunk. Majd hívlak. Elgondolkodtam azon is, hogy talán én reagálom túl. Talán tényleg fáradt. De, ha én fáradt lennék, így mondanám le a randevúnkat? Az elmúlt két hónap fényében? Nem, biztosan nem.

És biztosan nem mondtam volna azt: Majd hívlak. Sosem mondtunk ilyet. Majd...

Nem tudom, mi történt!

Leroskadtam a kanapéra, és a tenyerembe temettem az arcomat. Számomra ez egyértelmű jelzés volt. Nem vagyok sem vak, sem hülye. Vagy mégis? Lehet, hogy eddig nem vettem észre a jeleket? Talán annyira elvakított a remény és később a szerelem, hogy nem láttam valamit, ami már előrevetíthette, hogy csúfos bukás lesz a dolog vége?

Próbáltam az emlékeim között kutatni és megtalálni azt a pontot, amikor valami megváltozott, de nem leltem semmit. Akkor mégis mi történhetett? Vagy tényleg csak túllihegem a dolgot? Hirtelen megráztam a fejemet.

Mit pánikolsz? - kérdeztem magamtól. - Nem kell hipotéziseket gyártani. Azt mondta, majd hív. Miből gondolod, hogy nem fog hívni, ahogyan ígérte? Miért kell azonnal a legrosszabbat feltételezni? Simán lehet, hogy valóban fáradt és ez egy nyomós ok, nem pedig egy idióta, átlátszó kifogás.

Felvettem a köntösömet, bekuporodtam kanapéra és elővettem egy könyvet. Majd hív – mondtam hangosan, de Zénó többé nem keresett.

K. Luca, olvasónk története.

Nyitókép: Shutterstock