Egy aranyásó vallomása

Oldalra nézett. Férje tökéletes higgadtsággal vezetett, észre sem vette a vérvörös pipacsokat, a bárányokat, a madarakat, vagy a patakot. Uralta a nyolcszáz lóerős csodajárművet, a féltett kincsét. Nem kívánta a szellő lágy fuvallatát, sem a napfény ízét, hiszen ott volt neki a légkondicionáló, a bőrülés, a sportkormány. Legszívesebben ráordított volna, hogy álljon meg, húzódjon az út szélére, mert ő ledobná a méregdrága magassarkút, mezítláb szaladna a selymes fűben, megsimogatná a gyapjas bárányokat, szedne egy csokor pipacsot, és később megmászná a hegyet. Igen. Megmászná azt az óriási hegyet. De nem szólt.

Már hónapok óta, amikor kettesben voltak, csak a csend volt közöttük. Szinte tapintani lehetett. Érezte a szagát, bele lehetett simulni, ahogy baljóslatúan, szomorúan körbefogta az embert. Férje mindössze harminc centire volt tőle, mégis olyan egyedül érezte magát, mint még soha. Ránézett a férfira, megereszkedett tokájára, foltos bőrére, táskás szemeire. Egész bensőjét átjárta a mély gyűlölet. Mennyire gyűlölte ezt a férfit! Úgy érezte, megfullad, ki akart törni ebből a némaságból, a megszokottság keretei közül, meg akart szabadulni ettől a rettenetes helyzettől. Még csak huszonöt éves volt, fiatal, gyönyörű, és élni akart! Ehelyett most csak egy, a férfi tulajdonai közül. Újra a tájat nézte és mélyen elmerült a gondolataiban.

Tizennyolc éves múlt, amikor a fővárosba került.

Felvették a főiskolára. Ujjongó boldogság járta át! Emlékszik az első napokra, amikor a várost járta, szinte végkimerülésig. Nézte a jól öltözött, sikkes embereket, a kirakatokban elhelyezett szebbnél-szebb holmikat, a kávézókban, éttermekben beszélgető párokat, csoportokat. A hatalmas, klasszikus épületek némelyikéről pontosan tudta, micsoda történelmi jelentőségű. Mintha egy filmbe cseppent volna. Elbűvölte a főváros csillogása, pompája és egész egyszerűen nem tudott betelni vele.

Már négy napja járta az utcákat, amikor egy széles sugárúton az egyik kirakat előtt nézelődött és látta, ahogy egy gyönyörű nő megáll az üzlet ajtaja előtt. Pár másodperccel később fehér kesztyűt viselő, öltönyös férfi nyitott ajtót neki és szinte hajbókolt, amikor beengedte. A nő hihetetlenül szép volt. Tökéletes a haja, sminkje, ruhája. Emlékszik, azon gondolkodott, biztosan valami híresség. Az ismeretlen nő minden mozdulata gazdagságot, eleganciát és magabiztosságot sugárzott. Belenézett a kirakat üvegébe, meglátta benne saját magát. A saját tükörképe arcul csapta.

Visszament a kollégiumi szobájába és egész délután az ágyán feküdt, terveket kovácsolt. Másnaptól olyan céltudatosan látott neki a megvalósításnak, hogy maga Rommel is megirigyelhette volna. Három évet adott magának, hogy kivitelezze a tervét. Bejárt a főiskolára, szorgalmasan tanult, mellette rengeget dolgozott és minden fillért félretett. Hetente négyszer edzett. Futni járt, jógázott, tornázott. Mindent egymaga csinált, mert nem költött edzőteremre, jóga órákra.

Az első év végére a teste átalakult, fehér bőre alatt szépen kirajzolódtak az izmok. A második év végén kifehéríttette a fogait és megnagyobbíttatta a mellét. Iszonyú fájdalmas eljárás volt, és minden megtakarított pénzét elköltötte, de megérte. Szabadidejében a leggazdagabb negyedekben ült le egy-egy parkban, és megfigyelte az emberek járását, viselkedését, majd a tükör előtt utánozta őket. Aztán elkezdett ismerkedni, barátokat szerezni.

Voltak olyan hallgatók a főiskolán, akiket felvetett a pénz. Gyönyörű ruhákban jártak, mind csupa márkás darab. Legtöbbjüknek új sportautója volt, nem ritkán saját ingatlanjuk. Hozzájuk csapódott. Megismerkedett Ritával, akinek az apja a leggazdagabb emberek listáján szerepelt. Rita nagyon sok partira meghívta, és ő lelkesen vetette bele magát ezekbe az eseményekbe. Ekkorra már levetkőzte tájszólását, beszédmódja kifinomult volt, teste gyönyörű, haja fényes, gyönyörűen vágva, sminkje visszafogott, mégis profi módon elkészítve.

Az egyik ilyen buliban ismerkedett meg Rita apjának barátjával, Károllyal. Ő nem volt még huszonegy éves, a férfi ötvenöt. Angélát elbűvölte, hogy a férfi minden szavára mindenki ugrik, hogy láthatóan nem egyszerűen gazdag, hanem fürdik a pénzben. Lassan adta meg magát. Tűpontosan kiszámított lépésekkel haladt és végül elérte a célját.

Másfél évvel később a férfi feleségül vette. Nem szerette Károlyt. Soha, egyetlen pillanatig se. Sőt, még csak nem is kedvelte. Ugyanakkor érzett valamiféle hálát iránta, hiszen neki köszönhette azt a csodát, amelybe belecsöppent. Az első két év egészen boldogan telt.

Angéla, mint egy gyerek, aki beszabadult az édességboltba, mindennek örült. A hatalmas háznak, amelyben éltek, a tengerparti villáknak Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban és Amerikában. Károlynak saját yachtja volt. Angéla imádta! Aztán maga sem tudja mi történt. Azt sem, hogy mikor. Az utazások, a yacht, a partik már egyáltalán nem dobták fel. Károly mindig megmondta, mit vegyen fel, kivel legyen kedves, ki az, akivel nem beszélgethet. A férfi hagyta jóvá, vagy épp tiltotta meg, kivel barátkozhat. Károly választotta ki, mit sportoljon, ki legyen az edzője, hogy milyen könyveket olvasson, milyen filmet nézzen meg.

- Ki se nyisd a szád! Én vettem a ruhát, én tartalak el, mindent én fizetek. Az enyém vagy. Én döntöm el, mit veszel fel! Indíts, öltözz át! Amíg nem lesz két centivel karcsúbb a derekad, nincs világos színű ruha!

Angéla sírva szaladt fel a szobájába, de gyorsan rájött, a férjének igaza van. Sajnálatos ugyan, de mégis, igaza van. Felvett egy fekete estélyit és a férje elé lépett.

- Igazad van, Kedvesem – mondta neki Angéla – holnaptól még keményebben fogok edzeni. Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet. A férfi megsimogatta az arcát: - Jó kislány! Ezt már szeretem!

Igen, valószínű ez volt az első pont. A kezdet. Annak a kezdete, mikor teljesen rosszra fordultak a dolgok. Mert később az ilyen esetek egyre gyakoribbak lettek. Aztán eljött az az este. Összerázkódik, ahogy erre gondol. Károly megkérte, aznap a legjobb formáját hozza.

Angéla története a következő oldalon folytatódik!

A férje egy tűzvörös rövid, testhezálló ruha mellett döntött, hozzáillő cipővel. Kikötötte, hogy csak nagyon kevés sminket viselhet. Amikor megérkeztek a kastélynak is beillő épület elé, közölte vele, hogy úgy döntött, megosztja őt néhány közeli barátjával. Angéla előbb szólni sem tudott a döbbenetettől, aztán hevesen tiltakozott. Végül belátta, ha jót akar magának, egyelőre engedelmeskedni fog.

A férfiak még csak nem is egymásután, hanem egyszerre töltötték rajta a kedvüket. Sokkolta, hogy látta, a férjét mennyire felizgatja ez a dolog. Károly borzalmasan bánt vele, folyamatosan megalázta és láthatóan elképesztően élvezte. Angéla utána a fürdőszobában hányt. Másnap Károly elutazott, de hagyott neki egy pazar ajándékot. Több milliót érő gyémántokat.

Az ilyen alkalmak havonta megismétlődtek. Sosem beszéltek róla, de utána mindig pazar ajándékokat kapott. Egyik alkalommal még egy gyönyörű luxusautót is. Továbbá ezután az első alkalom után bármire költhetett, a férje engedékeny volt. A legnagyobb dolog azonban az volt, hogy Károly ezután sosem nyúlt hozzá. Mindig csak és kizárólag akkor, amikor többen voltak. Pár hetente egyszer meg igazán el lehetett viselni. A pár nappal ezelőtti alkalom azonban túlment minden határon. Olyan megaláztatásnak tette ki a férje és olyanokat látott, tapasztalt, amit sosem fog elfelejteni.

Megint ránézett a férfira. Istenem, mennyire gyűlölte! „Elválok" - gondolta. „Igen. El fogok válni."
Újabb pipacsmező mellett haladtak el. Nézte a vörös virágtengert a kocsi ablakán át és érezte, ahogy a bánat a szívébe markol. Annyira szeretett volna kiszállni. Beszívni a fű és a virágok illatát. Hanyatt feküdni a természetben, és bámulni a bárányfelhőket. Mint gyerekkorában. Mindegyikben látott egy-egy alakzatot. Biztosan most is felfedezné. Eszébe jutott a szülei régi vályogháza a falu szélén. Mögötte az erdő. Mennyit csavargott ott gyerekkorában.

Az édesapja meghalt, nem sokkal azután, hogy ő elkezdte a főiskolát. Az édesanyja pedig egy otthonban van, mert egy pillanatra sem lehet magára hagyni, mióta az Alzheimer kór elhatalmasodott rajta. Késői gyerek, az édesanyja nemsokára betölti a hetvenet. Károlynak köszönhetően jelenleg a legjobb ellátásban részesül. Nem akart most erre gondolni. Újra kitekintett az ablakon. Bárcsak mezítláb sétálhatna! Meg akarta simogatni a pipacsokat. Maga sem értette, miért vonzzák annyira a gyönyörű, tűzpiros szirmok, ahogy lágyan lengedeznek a tavaszi szélben.

Egy fiatal fiú lépett a Ferrari mellé, kinyitotta Angélának az ajtót, majd gyengéden kisegítette a kocsiból. A férje mellélépett, a karját nyújtotta neki, Angéla pedig belekarolt. A férfi rámosolyogott azzal a hideg, udvarias, semmitmondó mosollyal, majd megpaskolta a karján nyugvó kezét – jelezve, „Hozzám tartozol, a tulajdonom vagy, elvárom, hogy rendesen viselkedj!" Angéla nem mosolygott vissza.

Felmentek a lépcsőn, az ajtót libériás inas tárta szélesre, ők pedig beléptek rajta. A többiek már ott voltak. Éva, a barátnője sietett elé:

- Drágám! Micsoda elragadó ruha! Csak nem Dior? - kérdezte a nádszálvékony, vörös hajú nő.
- De bizony az. Párizsban vettük.
- Szerencsés lány! – súgta a fülébe Éva, miközben belekarolt és az asztal irányába indult vele.
- És a nyakéked! Fantasztikus! Ez gyémánt!
- Igen – mosolyodott el halványan Angéla.
- Fantasztikus! Micsoda férjed van, hogy így kényeztet – mondta félhangosan Éva, miközben az asztalhoz értek.

A többiek felálltak, és a kölcsönös üdvözlések után mindenki elfoglalta a helyét. Miközben fehér kesztyűs néma pincérek jöttek-mentek italokkal, vagy egy-egy fogással, az asztalnál élénk társalgás folyt. Szóba került egy karibi hajóút, egy újonnan vásárolt angol kastély, tenisz meccsek, lóversenyek és a hamarosan induló filmfesztivál. Angéla szinte nem is figyelt. Udvariasan mosolygott, néha kipréselt magából egy-egy „Nahát" vagy „Ó, ez csodálatos" kifejezést, de különösebben nem folyt bele a társalgásba. Olyan idegennek érzett mindenkit. Mintha nem idevaló lenne. Szeretett volna felpattanni és az arcukba üvölteni, mit tesz vele Károly.

Szaporán vert a szíve, izzadt a tenyere. Szédült. Mély levegőket vett, ivott néhány kortyot a Fillico ásványvízből. Szórakozottan nézegette a sakkfigura formájú üveget. Éppen a vörös színű királynőt formázó volt előtte. Valahol olvasta, hogy egy ilyen üveg ásványvíz többe kerül, mint négy gramm színtiszta arany. Megrázta a fejét. Nézte az üveg vörös színét. Pont, mint a pipacsoké! Csak ez hideg üveg, a pipacsok szirmai meg puhák, melegek a napfénytől. Felemelte a fejét, szétnézett az asztalnál ülők közt. Hirtelen észrevette, hogy Albert egyedül van.

- Hol van Gabi? – fordult Évához.

A levegő, mintha kicsit megfagyott volna, de mindenki udvariasan fogyasztotta tovább az előételt és kicsit hangosabban kezdtek el beszélni. Angéla nem értette. Éva megérintette a lábát az asztal alatt, ő meg felé fordult. Éva egészen közel hajolt hozzá, úgy súgta:

- Egy hete elhagyta Albertet, aki egy kanyi vasat sem adott neki. Egy kis garzonban lakik, állást vállalt! Borzalmas!

Angéla nem értette.

- És a ruhái, az ékszerei? Egy vagyont érnek! Ha eladná őket... - suttogta Évának.

- Ugyan, ne légy már ostoba! - legyintett a barátnője - Albert még a fehérneműit sem engedte elvinnie. Hiszen ő vett neki mindent. Annyival távozott, amennyivel érkezett. Egy kis bőrönddel! - súgta alig hallhatóan, ügyelve arra, hogy az ajkai körül végig mosoly játsszon, mintha csak valami kis női titokról fecsegnének - Többet ne is gondolj rá! Ha csak ennyi esze van, megérdemli. Számunkra nem létezik többé – azzal Éva visszafordult a tányérjához és enni kezdett.

Angéla sem szólt többet. Belemártotta kését az Almas kaviárba, szórakozottan rákente a pirítósra, majd beleharapott. Egyáltalán nem érezte az ízét. Vagy mégis. Valami keserűt talán? Újabb falatot készült a szájához emelni, de nem bírt beleharapni. Visszatette a tányérra, kezét az asztalra fektette. Nézte tökéletesen manikűrözött körmeit, az ujján megcsillanó brillköves gyűrűt, az ezüst evőeszközt, a meisseni porcelán elragadó, kézzel festett mintáját. Kezével önkéntelenül is megérintette a több milliót érő gyémánt nyakékét.

Miközben a hideg kövek ujjai alá simultak, maga elé képzelte a gyönyörű minimál stílusban épült hatalmas, hófehér házat, az úszómedencét, a teniszpályát, a lovardát. A gardróbját, amely nagyobb volt, mint itt ez az ebédlő. Majd megjelent előtte egy kis garzonlakás képe. Egy kopott bérházban egy apró lakás, egy helyiségben a konyha, a nappali és a háló. A bérház folyosója, ami bűzlik az emberi ürüléktől és a hagyma vagy káposztaszagtól. Munka? Ő még sosem dolgozott,és nem is ért semmihez. A főiskolát sem fejezte be, mert amikor megismerkedett Károllyal, minden idejét vele töltötte.

Annyit se kereshetne, hogy kifizesse az albérletet. Csak azt vihetné magával, amivel a házasságba érkezett. Még egy bőröndnyi cuccot se tenne ki. Soha többé nem napozhatna a yacht elején. Kocsija se lenne. Semmije nem lenne. A barátai úgy felejtenék el, mintha soha nem is létezett volna. Megrázta a fejét. Férjéhez fordult, megérintette a karját. Károly ránézett hideg hal szemeivel, és kérdőn felvonta sűrű szemöldökét.

- Szeretlek - súgta neki Angéla.

A férfi elégedetten bólintott, megpaskolta a kezét, rávillantotta hűvös mosolyát, majd ujjaival megszorította a lány karját. Angéla nézte karján a karomszerű ujjakat, a férfi májfoltos bőrét és arra gondolt: a pipacsok úgyis gyorsan elhervadnának.

Bucsi Mariann szerzői oldala

Nyitókép: Shutterstock