Meg akartalak menteni, de te nem hagytad!

De valamiért én a mai napig ragaszkodom ezekhez az emberekhez, nem tudom elengedni a kezüket. Úgy érzem muszáj segítenem rajtuk, különben cserbenhagyom őket. Ráadásul azzal, hogy segítek rajtuk, én is kiteljesedek. Nem tudok elmenni úgy egy kéregető ember mellett, hogy ne álljak meg, és ne beszélgessek vele egy kicsit, majd ne adjak neki pár forintot. Saját magamat és a problémáimat is képes vagyok elnyomni azért, hogy másoknak jobb legyen.

Kezdetben azt hittem, ez a természetes, hiszen a szüleimtől is ezt láttam, mindig segítették a rászorulókat. Miközbe lassan felnőtté váltam, sokszor mondták, hogy túlságosan empatikus vagyok, nem kellene mindenkit megszánnom. De, valahogy nekem jól esett, és addig sem kellett saját magammal foglalkoznom, törődtem mások bajával, az enyémek pedig eltörpültek azok mellett. Aztán rájöttem, hogy ez így nem egészséges. Elkezdtem tudatosan figyelni arra, hogy magamra is szánjak időt, hiszen nem foglalkozhatok mindig mások bajával.

Ez addig sikerült is, amíg édesapám nagyon fiatalon el nem hunyt. 20 éves voltam, és ahelyett, hogy mély depresszióba estem volna, találtam egy olyan embert, akinek az enyémnél is rosszabb volt az élete, és megmentésre szorult. Egy olyan párkapcsolatba csöppentem, ahol azt éreztem, fontos vagyok. Elnyomtam azt az űrt, ami bennem volt, és minden erőmmel azon voltam, hogy segítsek rajta. A családom az első pillanattól látta, hogy nem ő lesz az igazi, ezt próbálták is a tudtomra adni, de süket fülekre találtak. Vakon hittem abban, hogy miután „megmentem", boldogan élünk, míg meg nem halunk.

A párom rossz családban nőtt fel, az apukáját nem ismerte, az anyukája pedig csak hétvégén látogatta a munkája miatt. A nevelőapjával élt, aki verte őt, ezért menekült otthonról. Inkább az utcákat járta, nem tanult, pedig nagyon értelmes fiú volt. Nem volt jövőképe. Annyit tudott, hogy hamar el szeretne otthonról jönni, ezért én mindent megtettem, hogy hozzánk tudjon költözni. Miután befejezte a gimnáziumot, már jött is hozzánk lakni. Minden úgy volt, ahogy ő akarta, kiszolgáltam, teljesítettem minden kívánságát.

A hatásomra beiratkozott az egyetemre, amit fél év után otthagyott. Nagyon csalódott voltam, hiszen azt hittem, sikerült „megmentenem", de ezzel visszaestünk oda, ahonnan elindultunk. A családom próbált rám hatni. Azt mondták, lépjek ki ebből a párkapcsolatból, mert menthetetlen, de én nem voltam képes ezt megtenni. Ragaszkodtam hozzá, hiszen minden ember megérdemel egy második esélyt - mondtam. Mindennel próbálkoztam azért, hogy megtalálja, mivel foglalkozna szívesen, de ő belekényelmesedett az életébe. Talán még ma is együtt lennénk, ha ő nem elégeli meg, hogy én ennyire kényszeresen meg akarom menteni.

Mára jól tudom, hogy helfer-szindrómában szenvedtem, de sok önismereti tréning után végre képes vagyok a segítségnyújtási vágyamat keretek közé szorítani.

Nyitókép: Sutterstock