Az én gyermekem szerencsére nem tudja milyen az, ha valóban kiabálnak vele. Bezzeg én…

Ezt az írást és a mögötte húzódó gondolatmenetet egy pár nappal ezelőtti veszekedés szülte. Azaz nem is veszekedés, mert egyszerűen rászóltam az óvodáskorú fiamra, hogy mielőtt elmegy fürödni, pakolja össze a nappaliban szanaszét hagyott játékait. Persze a gyermekemnek szelektív a hallása, főleg, ha rendrakásról van szó, így kissé erélyesebben is felszólítottam a feladat elvégzésére. Leszögezném, nem kiabáltam, de még csak ingerült sem voltam, csupán kissé megemeltem a hangomat a nyomaték kedvéért, na meg azért is, mert szerettem volna, ha a fürdőben éppen eltűnő csemete hallja, amit mondok.

Miközben a dacos kis arcát néztem, arra gondoltam, milyen jó dolga van, neki már ez is „ordítás", ergo fogalma sincs arról, milyen az, amikor valaki valóban lila fejjel üvölt körülötte.

Én nem voltam ilyen szerencsés

Be kell valljam, ebben a percben irigyeltem a kisfiamat – magamra és a férjemre pedig büszke voltam –, hogy olyan környezetben nevelkedhet, ahol nagyon ritka a veszekedés, avagy a hangos szó. Nem mintha mi mindenben egyetértenénk, de egyrészt a nézeteltéréseinket igyekszünk nem a család legkisebb tagja előtt megvitatni, másrészt, ha mégis veszekszünk, akkor azt megpróbáljuk kulturált módon tenni. Érvekkel és nem hangerővel győzzük meg a másikat.
Sajnos én gyerekként pont az ellenkezőjét tapasztaltam. A szüleim rengeteget veszekedtek és nem is a vitákkal volt annyira a gond, hanem azzal, ahogyan a vitás helyzeteket kezelték. Tisztán emlékszem, hogy apám feje olyankor vörös volt, s azt hittem, felrobban, anyám nyakán pedig ujjnyi vastagra dagadtak az erek. Mindketten kiabáltak, sőt üvöltöttek, ordítottak.

Mert én bizony halálra rémültem. Halálra rémültem a szüleim hangszínén és hangerején, az eltorzult arckifejezésükön, a kidülledt szemeiken... Olyanok voltak, mint akiknek elment az eszük, egy 5-6 éves gyerek pedig hogyan másképp élhetné meg a szülei „megbolondulását", mint rettegéssel?

Nálunk nem divat az ordítás

Álszent lennék, ha azt mondanám, mi sosem veszekszünk a férjemmel, vagy hogy a gyermekünkkel is mindig higgadtan és nyugodtan kommunikálunk. Igenis van olyan, hogy elszakad a cérna, s felcsattanunk, rámordulunk a másikra, vagy - ahogy fentebb is írtam -, erélyesebb hangnemet használunk. De sosem üvöltünk vagy ordítunk. Soha! Főleg nem úgy, ahogyan az én szüleim tették. Fontosnak tartjuk, hogy a gyermekünk megértse, az emberek nem mindig vannak ugyanazon a véleményen – nem is kell! –, ám a konfliktusokat egyéb módon is meg lehet oldani, nem ordítva, magunkból kifordulva és állat módjára viselkedve.

Nyitókép: Shutterstock