Hozzá lehet szokni a szakításhoz?

Már megszoktam, hogy - ahogy mindennek -, az ismerkedésnek is megvan a maga menetrendje. Valaki megtetszik, randizunk egy darabig, esetleg ki is mondjuk, hogy együtt vagyunk, majd egyszer csak mintha elvágták volna az egészet. Kár lenne szépíteni: kiábrándulok és menekülőre fogom.

Bár a kezdeti izgalmat, a pillangókat még képes vagyok előhozni, azt is egyre inkább hamisnak érzem. Inkább csak úgy csinálok, mintha lelkes lennék, eljátszom magam előtt is, hogy érzek valamit, hátha akkor valósággá válik. De az egész csak egy lufi, ami bármikor kipukkanhat.

Néhány hét után ösztönösen elkezdek hibák és menekülő útvonalak, "válóokok" után kutatni. Amint megtalálom ezeket, már sarkon is fordulok, és vissza se nézek soha többet.

Nem volt ez mindig így. Az első néhány szakításomat pokolként éltem meg. Napokig zokogtam, remegtem, hiperventilláltam. Hetekig, hónapokig nem tértem magamhoz a fájdalomtól, és inkább csak mint egy szellem voltam jelen az életemben. Azt hittem, hogy vége a világnak, és örökre beleragadok ebbe az állapotba, azt hittem, hogy már sosem leszek boldog. Meg voltam győződve arról, hogy eljátszottam az esélyeimet a szerelemre.

Aztán, ahogy telt az idő rájöttem, hogy mindig lesz valaki más, ha úgy akarom. Nincs olyan, hogy elfogyott az izgalom, és soha többet senki nem fog megmozgatni bennem semmit. Bár közhely, de az idő tényleg begyógyítja a sebeket - legalábbis a legtöbbet valamilyen formában. A hegek azért ott maradnak. Szinte láthatatlanul, de minden kétséget kizáróan ott maradnak.

Mindig könnyű volt elcsábítani. Elég egy szép szem, egy kellemes hang, néhány olyan gondolat, amivel tudok azonosulni, és már el is vesztem. Jön a heves szívdobogás, a pillangók, a folyamatos, boldog mosoly az arcomon. Lényegében bárkiben képes vagyok meglátni azt, hogy mitől válhat szerethetővé számomra.

De ez az állapot gyorsan elmúlik. Egyik pillanatról a másikra rájövök arra, hogy azok a tulajdonságok, amik megtetszettek, csupán a képzeletem szüleményei, és én voltam az, aki sokkal több mindennel, vagy teljesen más dolgokkal ruházta fel a másikat, mint amivel valójában rendelkezik.

Hozzászoktam ahhoz, hogy az emberek jönnek-mennek az életemben. Már a megjelenésük sincs rám akkora hatással, de a távozásuk végképp nincs.

Vajon tényleg hozzá lehet szokni a szakításhoz? Van olyan, hogy az ember kifogy a szívfájdalomból? Ha valakivel búcsút veszünk egymástól, már nem fáj. Ha valami, akkor is csak üresség marad utánuk, ami néhány nap alatt szintén elmúlik.

Már az is eszembe jutott, hogy talán a tudatalattim szórakozik velem. Talán csak félek attól, hogy összetörik a szívem, és egyszer tényleg képtelen leszek túllépni rajta. Így biztonsági játékot játszom. Olyan férfiakat választok magam mellé, akiket bár ideig-óráig kedvelek, de semmi esély arra, hogy elmélyüljenek az érzelmeim, így pedig nem kell tartanom a fájdalomtól sem.

Valahol mélyen pedig remeg a szívem a félelemtől, hisz, ha egyszer figyelmetlen leszek, valakibe komolyan bele fogok szeretni, és nincs menekvés. Voltam már szerelmes, és tudom, hogy olyankor az ember mennyire meztelennek érzi a lelkét, és mennyire sebezhetővé válik. Nem tudom, hogy készen állok-e erre az érzésre, vagy valaha ismét készen fogok állni rá.

Nyitókép: Shutterstock