Félek, hogy a hűtlenség benne van a véremben

Amikor tizenöt lettem és hazavittem a legelső lányt, akivel jártam, anya aggodalmasan pislogott, akárhányszor a kanapén, a szeme láttára enyelegtünk. Sosem mondott semmit, de néha láttam az arcán a hitetlenséget, főleg, amikor már két és fél éve voltunk együtt a lánnyal. Sosem fordult meg a fejemben, hogy mással kacérkodjak, vagy egyszerre több lánynak csapjam a szelet az évfolyamról.

Aztán évekkel később, amikor az ujjára húztam a gyűrűt, a szerelmemen kívül azt sem fogadta senki kitörő örömmel és lelkesedéssel. Mivel a nagyitól kértem el az ő egykori gyűrűjét, lerántotta a leplet a „titokról". Az ékszert a kezemben forgatva tudtam, hogy az a legalkalmasabb arra, hogy megkérjem a kezét, azonban a nagyim megköszörülte a torkát, felhívva ezzel magára a figyelmemet.

- Biztosan jól megfontoltad?

- Miért kérdezed ezt? – feleltem. Nem igazán volt min gondolkodnom. Szerettem. Ő is engem. Nem volt akadálya, hogy egy életre hűséget esküdjünk egymásnak.

- Nem mondom, hogy a gyűrű el van átkozva, de eddig a család egyetlen férfitagjának sem hozott szerencsét. Vagy az is lehet, hogy csak el akarták hitetni magukkal, hogy egy csinos ékszer majd változtat bármin is.

- Hogy érted? – kérdeztem, közben a zsebembe csúsztattam a gyűrűt, mielőtt még oda lyukadnánk ki, hogy nem is akarja nekem odaadni.

- Bálintkám... a nagyapád mást csókolt és ölelt, míg én azt a jegygyűrűt hordtam. Napokkal később láttam őt, meg az azóta már exnejét a fagylaltozó árnyékos teraszán, mert azt hitték elbújhatnak a napernyő árnyékában. De nem tudta elég jól csinálni. Megboldogult dédnagyapád is csalfa volt az anyósommal, Isten nyugosztalja... de ők azután terelődtek külön utakra, miután nagyapád már megfogant. Dédnagyapád jó messziről nézte, ahogy cseperedik és ugyanolyan szoknyabolond lesz, mint amilyen ő volt. Apádról ne is beszéljünk... - horkantott a nagyi. Én csak nyeltem egy nagyot.

- Őt sem ismerem.

- Ez a te szerencséd. Nem lett volna jó példa számodra egyikük sem. Jobb, hogy a saját utadat járod, és nincs előtted rossz példakép.

- Legfeljebb csak anyát tudnám utánozni, de...

- Anyád frusztrált. Nem találja a helyét az apád nélkül. Ez mindig így volt. Mikor még csak ismerkedtek, randizgattak, ahogy te most... Anyád hamar elkényelmesedett mellette, és most ugyanazt keresi, amit apáddal elveszített. Csak pechére nem találja. – A nagyi kissé kárörvendő mosolyra húzta a száját. Anyával semleges volt a kapcsolatuk. Igazából az egyetlen közös vonásuk az volt, hogy mindkettőt felültette élete szerelme.

Miután elköszöntem a nagyitól, mintha égette volna a zsebemet a jegygyűrű. Azt éreztem, hogy biztos vagyok az érzéseimben. Szerelmes voltam, kötődtem a lányhoz. Azon töprengtem, hogy vajon mi válthatta ki a családunk férfijaiból, hogy faképnél hagyták a nőket? Nem bírtak túlzott férfiasságukkal és a tesztoszteron mozgatta őket? Vagy szimplán csak nem voltak betörhetők? Pedig a gyűrű már majdnem valami olyan... bár igazából mivel ők húztak csak gyűrűt a nők kezére, ők törték be a nőket és nem fordítva.

Nem éreztem ilyen irányú fellángolást, de a félelem bekúszott a bőröm alá, hogy netán akaratom ellenére megbántom majd őt... Szóval hosszas agyalás és önmarcangolás után szakítottam vele. A gyűrűt sem kapta meg, és azóta is inkább csak kalandozgatok az ugyanerre a kapcsolati formára kalibrált nőkkel – így biztosan nem sérül senki, és nem kell félnem attól, hogy elkövetem a felmenőim hibáit...

Bálint történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock