Alkohol nélkül is van élet - Fogadjátok már el, hogy én nem iszom!

Középiskolában a többiek elkezdtek inni, szerencsére csak egészen a vége felé, amikor 17-18 évesek voltunk. Én nem koccintottam velük: nem láttam értelmét. Nekem jól ment az ismerkedés anélkül is, és ahhoz sem volt szükségem piára, hogy táncolni tudjak. Plusz nem is ízlett.

Főiskola alatt valahogy mégis megjött a kedvem az iváshoz, így hamar behoztam a lemaradásomat. Simán legurítottam egy üveg bort egyedül és ittam a feleseket a többiekkel. Szerettem azt a könnyedséget, amit az alkohol adott: nem feszengtem, bárkivel könnyen szóba elegyedtem, sosem éreztem magam egyedül. De ami a legfontosabb: így én is el tudtam viselni a részegeket!

Erre akkor jöttem rá, mikor egyetem végére felmondta a gyomrom a szolgálatot. Nem bírtam többet inni: már egy deci bortól is borzalmas másnapossági tüneteket éltem át. Sőt, sokszor már ott, a buliban rosszul lettem: mintha a vodka késsel szurkálta volna a gyomrom...

Nem volt más választásom, le kellett mondanom a piáról. De ez egyáltalán nem volt egyszerű! Nem, függő azért nem voltam. Nem kívántam az italt, nem ittam csak úgy magamban, de egyszerűen a társas helyzetekben képtelen voltam kikerülni az alkoholt. Mert hol tudsz összefutni barátokkal, ha nem egy kocsmában? Hiszen a korombeliek legjobban egy sör mellett szeretnek beszélgetni.

Teát inni meg igencsak nehéz, míg a többiek piálnak... Cikinek éreztem és igen, hiányzott az a bódultság, amit a pia ad. Frusztrált, hogy míg a többiek egyre egyszerűbbre itták magukat, addig én csak fáradtam és fogyott a türelmem. Nem bírtam elviselni a részegeket, idegesítettek!

Utáltam a világot, amiért ennyire alkoholcentrikus. De legjobban a testemet utáltam, amiért azzal büntet, hogy nem csatlakozhatom a többiekhez és nem választhatom az egyszerű utat a bódult lazaságig és gondtalanságig. Mérhetetlen keserűség szállt meg, amiért nekem ebből mind ki kell maradnom. Mivel érdemeltem ki? Igazságtalannak éreztem! Megutáltam a bulizást, elkezdtem nagyon öregnek és sótlannak érezni magam.

Semmilyen jó választ nem tudtam kitalálni arra, hogyan mondjak nemet az italra.

Akkora volt bennem a keserűség, hogy csak a panaszkodás ment. Ha borral kínáltak, én elkezdtem sorolni a szörnyűséges tüneteket, amiket az ital okoz. Képtelen voltam mosolyogva csak annyit mondani: „Köszönöm, nem kérek." Nem volt jobb megoldásom, mint kivonni magam a bulikból. Inkább nem mentem sehova, és azokat a barátaimat is elhagytam, akik csak alkohollal tudják jól érezni maguk.

Idővel pedig szépen lassan elkezdtem gyógyulni. Most már meg tudok inni egy-két pohárral anélkül, hogy gondjaim lennének, - így nem kell kimaradnom a baráti csevejekből.

Sőt, egyre többen vannak, akik szintén nem kérnek inni. Belenőttem abba a korba, amikor újra be tudunk csípni egy-egy pohártól. Szeretem ezt a kort! Igyekszem okos lenni, hogy ne csússzak bele újra a mértéktelenségbe és imádkozom: ne üssön be újra a kór, ami nem enged majd inni egy kortyot sem.

Nyitókép: Shutterstock