Áldozatot csináltam magamból a szerelem oltárán!

Rosszul elkapott pillanatok, túlexponált képek. Eszembe jut egy fiú, aki szomorú tekintetével igézett meg... Melankolikus természete vonzó volt. Ő volt az én sebzett szívű hősöm, akit meg kellett mentenem saját magától, mert a jelen helyett mindig inkább a múltjában élt.

Rabja voltam szomorúságának, sérülékenységének, szentimentalizmusának. Izgalmas volt szótlansága, és a páncélba csomagolt hatalmas, meleg szíve. Szerettem, hogy kissé túl tragikusan vette az életét. Szerettem a végletességét. Hogy gondolkodás nélkül tudott sodródni az érzelmekkel, de ha kellett, gladiátorként küzdött meg az egész világgal.

Azt hittem, pozitív és kedves kisugárzásommal el tudom tüntetni szeméből a szomorúságot, ki tudom simítani a ráncait, odaadásommal meg tudom változtatni az érzelmeit. Csak adtam, és szerettem: adtam a szívemből, a lelkemből, a pénzemből.

Persze nem sikerült... Ma már tudom: csapda volt. A saját érzelmeim és ösztöneim csapdája, amit nem állított senki, mégis jól beleestem. Teréz anya szerepben akartam a végzet asszonya lenni. Észre sem vettem, hogy kihasznál - vagy lehet, hogy észrevettem, csak nem akartam elhinni. Vakon és süketen játszottam a jóságos tündért.

Viszontagságos szerelmi kapcsolataim után jólesett becsapni magam, és hinni abban, hogy végre én vagyok az irányító erő. Három év után elhagyott. Sírtam utána, pedig becsapott, megcsalt, hazudott. Könyörögtem neki, kezdjük újra. Nem bírtam elengedni a szomorú tekintetű kedvest, akit én kreáltam, és akit meg kell mentenem a gonosz világtól.

Az idő múlásával tisztult a kép, és rájöttem, hogy sikerült áldozatot csinálni magamból, pedig végig azt hittem, hogy én vagyok a megmentő. Egészen addig azt gondoltam, hogy csak az erős, határozott férfiak tudják befolyásolni és maguk alá gyűrni mimóza lelkemet. Őket okoltam az összes csalódásomért. Ők voltak a hibásak minden elfuserált és vakvágányra futott kapcsolatomért. Most pedig abban a helyzetben találtam magam, hogy egy lelkileg meggyötört pasi mellett is sikerült kudarcot vallanom.

Akkor és ott még nem tudtam, hogy ez a tapasztalat fordulópont lesz a számomra. Hogy jön majd egy szentimentális bolond, aki után végre kezembe veszem a sorsom, és világgá kiabálom: NEM AKAROK TÖBBÉ NYOMORÚSÁGOS ÁLDOZAT LENNI!

Felismertem, és befejeztem mások hibáztatását! Most csak ülök a kanapén, és egy félmosollyal a szám sarkában régi, megsárgult fotókat nézegetek...

Nyitókép: Shutterstock