Vallomás: Sosem éreztem a mindent elsöprő szerelmet

- Anyám állandóan nyaggat. Rágja a fülemet, hogy mikor találok végre egy rendes fiút. Mikor megyek férjhez és mikor lesznek végre unokái – panaszolja Kinga, a harmincas szingli.

- Hát, azért az ő álláspontja is érthető – vonja meg a vállát Dóra, Kinga barátnője, aki szintén harmincas, férjezett és egy kislány anyukája. Tölt magának még egy pohár bort és Kinga poharát sem hagyja üresen.

- Elnézést, de ez az én életem és az ő álláspontja kedvéért nem fogok gyorsan férjhez menni és gyereket szülni – horkant Kinga és belekortyol a száraz nedűbe.
Örül, hogy sikerült végre a barátnőjével összehozniuk egy csajos délutánt és kicsit beszélgetniük. Mióta Dóra feleség és anya lett, nagyon ritkák ezek az alkalmak, ő pedig nem szívesen osztja meg a nyomorát bárkivel. Márpedig ez most nyomor, a szó legszorosabb értelmében.

és nem is szokott randizni. Kinek mi köze az életéhez? Főleg a magánéletéhez, a legbensőbb ügyeihez. Az érzelmeihez vagy azok hiányához?

- Igazad van, csak azt mondom, érthető – visszakozik Dóra. Érzi, hogy ingoványos talajra tévedtek és mostanában nem beszélgettek túl sokat, így nem akar indiszkrét lenni. Pedig szívesen lenne és megkérdezné, hogy áll Kinga a pasikkal. Mert az ő tudomása szerint három éve nem volt semmi komoly Kinga életében.
Kinga pedig, mintha csak olvasna a barátnője gondolataiba, válaszol is a fel nem tett kérdésre:

- Igen, három éve nincs pasim! Három éve egyedül vagyok és tudod mit? Nekem ez így jó! Nem értem, miért aggaszt mindenkit, hogy szingli vagyok. Ha egy rossz kapcsolatban vergődnék, ahhoz bezzeg örömmel asszisztálna az egész világ. Az helyes lenne, mert legalább nem hevernék parlagon. Komolyan, megőrült az emberiség! – áll fel a konyhapult mellől és vad mászkálásba kezd, mint az oroszlánok az állatkerti ketrec mentén. – Miért nem lehet elfogadni, hogy én így vagyok boldog. Nekem ez így jó! Próbáltam, én tényleg próbáltam kapcsolatban élni. Ismerkedtem, randiztam, sőt össze is költöztem a pasikkal. Hiszen tudod! Ott volt Márk, Anti, Zozó... és? Egyik sem működött!
Dórának már kérdeznie sem kellett, mert úgy ömlenek a szavak Kingából, mintha évezredes titkokat gyónna meg, és ettől függne az üdvözülése.

- Én sosem éreztem azt a mindent elsöprő szerelmet, amiről te meséltél vagy a csajok. Nálam sosem volt rózsaszín felhő, lila köd, villámcsapás. Soha! Itt vagyok harminc felett és még egyszer sem éreztem, hogy megveszekedett módon imádnék valakit. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem érzek semmit. Érzek szimpátiát, érzek meghittséget, érzek sorsközösséget... valamit érzek, de az nem szerelem. Én legalábbis nem így képzelem a szerelmet az elmondások alapján. Nem érzem, hogy bárkivel is le tudnám vagy le szeretném élni az egész életemet. Nem érzem, hogy meghalok, ha nem érinthetem, nem csókolhatom.

Ezért nem volt sokáig fiúm. Mert már akkor sem érzetem. Amikor megfogta a kezemet valamelyik, nem dobbant meg a szívem, nem uralkodott el rajtam az izgalom. Ezért úgy voltam vele, inkább ne is fogja meg senki a kezemet, mert én nem erre vágyom.

De nem éreztem. Senkinél. Úgyhogy huszonévesen végül engedtem a nyomásnak és hagytam, hogy valaki megfogja a kezemet, akkor is, ha valójában nála sem éreztem azt, amire igazán vágytam. Megelégedtem a langyos szeretettel, a perzselő szerelem helyett. Feladtam. Behódoltam a társadalmi és családi elvárásoknak, párkapcsolatokat létesítettem, szakítottam, aztán újrakezdtem. Reménykedtem, hogy egyszer jön majd valaki, aki megdobogtatja az én hideg szívemet is. De nem jött! Nekem pedig elegem lett a langyos viszonyokból. Megértettem, hogy én képtelen vagyok a szerelemre. A harmincadik szülinapomon megfogadtam, hogy többé nem színlelek.

Mert megérdemlem, hogy őszinte legyek magamhoz és boldogabb vagyok így, szingliként, mint szerelmet hazudva, csak azért, hogy a körülöttem élők elégedettek legyenek.

Kinga történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock