Megválnál a kutyádtól a szerelmed kérésére?

Persze Tina szíve darabokban hever - hiába imádja a dalmatáját, az ágyban talán melegítheti, de szerelmes csókokat és ölelést aligha kap tőle. Szerette Bécit, de ő nem szerette Miltont, a kutyát - "aki" az expasitól származott. Öt évig voltak együtt, az eb szülinapi ajándékként került a képbe.

Mikor véget ért a kapcsolat, nem volt elég a szívfacsaró fájdalom, még Milton is a képébe lihegett, mint egy négy lábon járó emlék. Megfordult a fejében, hogy megválik tőle, de végül képtelen volt rá. Miért szúrjon ki a kutyával azért, mert ők szakítottak? Hamarosan megtanult kutyaként tekinteni rá, nem pedig a volt szerelme ajándékaként, és egykettőre meglátta benne a támaszt.

A négylábú szívdoktor segített átlendülni a szakítás fázisain, így végképp elválaszthatatlanok lettek. Még a depressziós napjain is rávette, hogy kimozduljon, hacsak nem akar pisit vagy kakit a szőnyegre. Mikor rátört a sírás, Milton felküzdötte magát az ölébe, amolyan "Itt vagyok, te birka! Velem foglalkozz, ne picsogj!" tekintettel. Hát hogy a frászba ne csalna mosolyt az ember arcára egy ilyen szőrkupac?

Idővel Tina ismét randizgatott, majd összejött Bécivel, aki csak hetekkel később tudta meg: a kutya az expasitól van. Úgy tűnt, megbékélt ezzel - legalábbis egy időre. Aztán csak kiütközött rajta az ellenszenv: mindig odébb tolta Miltont, nem volt hajlandó megsimogatni, és kizárta onnan, ahol éppen voltak. Sokszor kimondottan ellenségesen mordult rá. A vak is láthatta, hogy utálja az ebet, mert az elődjétől származik.

A kutya ugyanolyan, mint egy gyerek: nem lehet csak úgy elhagyni. Ám hiába volt minden rábeszélés, a státuszát féltő, önbizalomhiányos Béci feltette a nagy kérdést: "Én vagy a kutya?" Bízott abban, hogy Tina fél év után már szereti annyira, hogy őt válassza... Nem jött be. A srác ment, Milton maradt, azt azonban csak kevesen tudják, milyen fájdalmas választás volt ez.

Azt gondolom, jól tette. Ha másképp dönt, később megbánja, emiatt meggyűlöli Bécit, és szakítanak. Persze, nem áll szándékomban ítélkezni senki fölött. Én is voltam hasonló helyzetben, mikor megismertem a páromat, és elmondta: van egy macskája az exétől. Hiába vagyok állatbarát, egy pillanatra megfordult az agyamban: mennie kell.

De aztán néztem a cirmost, és arra gondoltam: ez a macska nem tehet arról, hogy honnan származik. Most rakják ki miattam az utcára, vagy adják örökbe? Hát ennyire bizonytalanná tenne egy macska? Én sem dobnám ki a macsekom senki emberfia kedvéért - akkor hogy várhatnám el, hogy más megtegye értem? Úgyhogy abban a percben meg is beszéltem magammal: a macska marad - és én is...

Szerintem ez lenne a normális. Egy érett gondolkodású, felelősségteljes ember nem csinál ekkora ügyet az ilyesmiből, még akkor sem, ha az állatot az előző szerelmétől kapta a kedvese.

Nyitókép: Shutterstock