Lovagok, akik elől inkább a sárkányhoz menekülnénk

Olyan problémát vettem górcső alá, ami az én életemnek szerves részét képezi. Mert igenis, én tudatosan terveztem az életem. Csak aztán porszem került a gépezetbe...

A kamaszkorom épp két szülő csatározásának színterén kezdődött. Tányérdobálások és kurvaanyázások rombolták le szépen lassan a párkapcsolatokba és az életbe vetett hitemet. Azok az emberek, akiket a családomnak nevezek, kiölték belőlem a reményt. Mondjuk ki: elég szar kezdése ez a nagy betűs életnek.

Úgy húztam magam után a keserűség szagát, akár a plázapuncik a Gucci parfüm illatát. Nem is csoda, hogy egy 21. századi lovag kiszagolta. Vele együtt meg is érkezett a romantika, meg a sziruposan szerelmes hónapok. Az egyetlen bibi az volt a dologgal, hogy ő nem a valódi lovagok közé tartozott, hanem az olcsó utánzatok egyike volt - tudod, mint amikor Louis Vuitton helyett a Loisz Vottyon lóg a karodon.

Akik milliméter pontosan bemérik, ha egy lány hite megingott, vagy megsérült. És persze azonnal ott teremnek, hogy "segítsenek". Mi pedig minél többször esünk áldozatul, annál jobban felkerülünk a radarjaikra. Bizony ők azok, akik Oscar-díjas alakítással hitetik el, hogy mi vagyunk az igaziak.

És kitartóan udvarolnak egészen addig, amíg mi magunk is elhisszük. Aztán királylányos naivitással kimászunk a párkányra, hogy hőn szeretett lovagunk karjaiba ugorhassunk. Csakhogy miközben mi zuhanunk, a daliás herceg szagot fog, mi pedig azon kapjunk magunkat, hogy a föld egyre közeledik, de már senki nem várja tárt karokkal az érkezésünket. Hiszen ő már továbbállt, hogy a következő sérült léleknek "segíthessen" újra pofára esni.

De tanulunk belőle. Szép lassan belátjuk: manapság a szép szavak mögött egyre kevesebbszer rejlik tartalom. Egy idő után pedig, ha nem vigyázunk, már az igaz szó mögött is csak a hazugságot kutatjuk... Emiatt keseredünk bele az egészbe: mert a sokadik után már darabokra törik minden reménységünk. Végül álarcot húzunk, hátha így kevesebb lesz a sebezhető felület.

Piti dolgokon rinyálunk, nehezebb napjainkon pedig tűzokádó sárkányként pusztítunk el mindent magunk előtt. Néha tényleg hülye picsák vagyunk. Ok nélkül, a legváratlanabb pillanatokban is. Belénk kódolták, ez van. Persze tudom: ez nem kifogás. Minden nőtársam nevében mondhatom, hogy dolgozunk rajta. De addig nem lehet mást tenni, mint elfogadni. A férfiaknak is. Nekünk is.

Attól, mert téged ezek a problémák épp elkerültek, sajnos még nagyon is létező jelenségek. Hidd el: számtalan ember szenved a 21. században rendezett álarcos bál kegyetlen színpadán. Sokan szeretnék megmutatni valódi önmagukat, de olyan sokszor estek pofára, hogy már nem érzik: lenne kiért. Félnek. És én teljes mértékben megértem őket. Két évvel ezelőtt engem is az az ember kényszerített térdre, aki a legfontosabb volt nekem. Utána hosszú ideig csak egy jól megkomponált színdarab volt az életem, és nem volt könnyű újra önmagamként emberek közé merészkedni.

Félelmetes volt megint támadási felületeket hagyni. Mégis, szerintem megéri a néha kegyetlen valóságban helytállni, mint önmagunknak hátat fordítva színészkedni. Én már megszabadultam az álarcomtól.

Nyitókép: Shutterstock