Férfivélemény: Szakítás extrákkal, de nem azokkal, amikre gondolsz

Diával három éve alkottunk egy párt, s ez szerintem már jelentett valamit. Nekem legalábbis jelentett. Különben minek lettünk volna együtt ennyi ideig? Nem mondom, hogy nem voltak köztünk nézeteltérések, de hát hol nincsenek? Összevitáztunk azon, hogy romantikus vagy akciófilmet nézzünk este, hogy kínai vagy magyaros étterembe menjünk, de soha nem lett ezekből vérre menő veszekedés. A szex is jó volt.

Hirtelen halál

Neki viszont valami egészen más. Az egyik nap, amikor hazaértem a melóból, az ajtóban fogadott, mellette a sárga, gurulós bőröndje állt. Ránéztem, majd a bőröndre, mire közölte velem, hogy most szakítunk. Pont. Nincs vita, nincs problémafeltárás, nincs megbeszélés, terápia, ráolvasás, bármi, akármi. Ő eldöntötte és kész. Amikor az okot kérdeztem, csak annyit mondott, így látja helyesnek.
Így látja helyesnek?

Egy hétre lement a szüleihez vidékre és azt kérte, hogy mire visszajön, költözzek el a közös albérletből. Mit tehettem volna? Ő hívott egy taxit, ami kivitte a vonatállomásra, én meg leroskadtam a kanapéra és azon agyaltam, mit ronthattam el. Ennyire. De bárhogyan törtem a fejemet, nem találtam olyan momentumot, aminek egyenes következménye lehetett volna egy ilyen váratlan és visszafordíthatatlan szakítás. Nem vagyok egy balhézós típus és bevallom, megbántva is éreztem magam. Voltaképpen kidobtak, mint egy rongyos pulóvert, amit már eleget hordtak, így új lakás után néztem és elkezdtem összepakolni. Az egy hét alatt többször is próbáltam hívni Diát, de nem vette fel a telefont. Üzenetben csak annyit közölt, ne nehezítsem meg a dolgot... ha kész vagyok a pakolással, költözéssel, csak akkor értesítsem.

Szakítás extrákkal

A szakítás utáni egy hónapban szenvedtem, mint a kutya. Mindenki azt mondja, hogy a férfiak lelketlenek, nem viseli meg úgy őket a szakítás. Hát ez baromság. Igenis nekünk is fáj, ha kidob minket az, akivel a jövőnket terveztük. Sokszor éreztem úgy, hogy muszáj felhívnom Diát, csak hallani a hangját, de végül tartottam magam.

Bepánikolva hadarta a telefonba, hogy a mosogatógépből szivárog a víz és nem tudja mit tegyen, már a fél konyha úszik. Persze rohantam át hozzá. Örültem, hogy hívott, hogy engem hívott, hogy én jutottam eszébe először, hogy rám számít. Talán nincs is minden veszve. Elhárítottam a bajt, segítettem feltakarítani a vizet, beszéltem a biztosítóval. Megöleltük egymást... és elbúcsúztunk. Alig telt el néhány nap, Dia újra megcsörgetett. Vett egy új komódot, de nem boldogult az összerakásával... én pedig repültem hozzá. Aztán egy tükröt kellett felfúrni. Szombaton pedig részegen hívott egy buliból, hogy képtelen taxit fogni... persze azonnal bősz telefonálásba kezdtem és a megmentésére siettem. Istenem, milyen idióta voltam!

Erre akkor jöttem rá, amikor az egyik hajnalon Dia sírva telefonált megint és zokogva mesélte, hogy megütötte az új pasija. Az új pasija? Hallottam a hangján, hogy ivott, nem is keveset – valószínűleg azért is derült fény arra, hogy mindaz, amiben eddig reménykedtem, csak képzelgés, ámítás és hogy ismét csúnyán meg lettem vezetve. A három évünk tiszteletére átmentem Diához, hogy lássam jól van-e. Ránézésre úgy tűnt, hogy a részegségen kívül nincs nagy baj – egy pofont kapott az utódomtól, de ez már nem az én dolgom. Az utódom, az új pasi – gondoltam és míg betakartam Diát, örökre elbúcsúztam tőle. Nekem nem kell szakítás extrákkal, úgyhogy soha többé nem vettem fel neki a telefont.

Laci történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock