Elhatároztam, hogy elkezdek futni! Borzasztó élmény volt...

De aztán eljött a történelmi pillanat, felülkerekedett a lustaságon az akaraterő és a büszkeség! Na jó, ez így nem igaz. Sokkal inkább arról volt szó, hogy olyan szinten a gödör aljára stresszeltem magam, hogy az egyik húzós februári lapzárta után úgy éreztem: itt a vég.

Szóval két út állt előttem: vagy ráállok valami masszív nyugtatóra, vagy hiszek annak a sok szakértőnek, aki azt állítja, hogy a sport mindenféle jó biokémiai folyamatot indít be az agyban. (Lássuk be, ez pont annyira hihető, mint amikor a fogorvos azt mondja, hogy csak egy kis szúnyogcsípést fogok érezni.) De mivel úgy voltam vele, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet, felhúztam azt a méregdrága futócuccot, és belevágtam!

Eleve úgy néztem ki abban a műszálas, légáteresztő, thermo meg vízlepergető cuccban, mint egy nagy, rózsaszín koton. Annyian bámultak meg azalatt a pár száz méter alatt, amíg eljutottam a közeli sportpályáig, mint John McClane-t rasszista szendvicsembernek öltözve a gettóban...

De gondoltam, ha elérem a sportpályát helyreáll a világ rendje, hisz' ott csupa óvszernek öltözött futóbolond lesz körülöttem. Ez mondjuk tényleg így is lett, és kinézetre teljesen illettem a miliőbe. De kiderült, hogy ez egy nagyon kis összetartó miliő... És én voltam az új csaj, akinek a háta mögött össze lehet súgni, hogy :

(Egész komolyan aggódtam, hogy másnap viszontlátom magam egy vírusvideóban a neten.)

Persze az sem segített a komfortérzetemen, hogy én voltam az a lomha lúzer, akit minden körben le lehetett hagyni. Akin csodálkozni lehetett, hogy 60 másodperc kocogás után be kellett iktatnia egy levezető gyaloglást. Volt, aki biztatóan nézett rám, egyfajta "Nem baj drágám, majd belejössz!" tekintettel. Mondjuk az egész jól esett.

Aztán ott volt a "szomjas vagyok, de nem merek inni, mert majd pisilnem kell" probléma. Meg a döbbenet, amikor felismertem: innen még haza is kell jutni! HEGYNEK FEL! És amúgy az elején fáztam, aztán melegem lett, aztán az átizzadt rétegeknek köszönhetően megint fáztam. Hazaérve pedig konstatáltam, hogy moshatom ki az egész szerelést - mind a 6 réteget -, de nincs hova teregetni... Fájt mindenem, de még a hátam is, és már amúgy is rohadt késő volt bármi értelmeset csinálni.

Értitek. Az elmúlt időszak legpokolibb mélypontját követő este visszautasítottam egy illatos, könnyeden gyümölcsös szekszárdi rozét! És azzal együtt, hogy napokig ólomlábakon jártam, és minden mozdulat különös kínokat okozott, két nap múlva megint felöltöttem a kis óvszer jelmezemet, hogy abban rójam a köreimet.

Durva drog ez az endorfin...

Nyitókép: Getty Images