Beutaztam a világot, de ötvenévesen nincs családom, gyermekem. Megérte?

Már az iskolai éveim alatt sem bírtam megmaradni a hátsómon. Pedig még hiperaktív sem voltam. Egyszerűen érdekelt a világ, bármi más, ami nem a megszokott kis életem és környezetem volt.

Aztán a középiskola második fele, valamint az egyetem elején mintha lecsillapodtam volna. Persze, nem önszántamból, de meg kellett reguláznom magamat, nyughatatlan természetem ugyanis befolyásolta a tanulmányi eredményeimet. Mondanom se kell, hogy nagyon szenvedtem ettől. Még az sem hatott rám nyugtatóan, hogy lett egy barátnőm. Szerettem, de úgy éreztem, egy komoly kapcsolat csak gúzsba kötne. Én nem akartam szokványos életet, mindenáron ki akartam törni onnan, ahol körülöttem mindenki elégedett és boldog volt. Folyton azt hallgattam, hogy „Mirkó, mikor fogsz már végre megkomolyodni?" Őszintén szólva a mai napig sem jött el ez a pillanat...

Az egyetemen számos projektben vettem részt. Versenyeken, különböző konferenciákon, melyek többségéhez utazgatni is kellett. Nyughatatlanságomnak köszönhetően sok mindenbe belekóstoltam. Üzleti kommunikációt tanultam, magyarul és angolul. Nagy kihívás, de egyben érdekes is volt és a legfontosabb, hogy nem kellett folyamatosan egy helyben ülnöm. Ezt imádtam benne a legjobban.
Mára már csupán két táskából élek, minden harmadik éjjelemet másik szálláshelyen töltöm, mozgó irodám van – hol vonaton, hol repülőn eszem, iszom, dolgozom, frissítem fel magamat.

Az otthoni lakásomat kiadtam és egy barátom szokott ránézni, minden rendben van-e. Kétnaponta beszélünk telefonon, amikor is mindenről beszámol, mi történik otthon. A családomnak levelet szoktam írni. Nem, nem emailt, vagy chat üzenetet a közösségi oldalon, ők megmaradtak régimódinak, ezért mindig szakítok időt egy-egy kézzel írott levél megírására. Ők ugyan ezt sose tudják viszonozni, mivel pár napnál, maximum egy hétnél tovább sehol nem szoktam megmaradni.

Ennek a gyökértelen életnek számos jó oldala van. Gyorsan alkalmazkodom bármilyen szituációhoz. A pörgésből adódóan megmaradt a fizikai és mentális egészségem is, mert soha nem volt opció bármiből kimaradnom, vagy bármiről lemaradnom. Számítottak rám a munkában. Sok ismeretséget sikerült kötnöm, a világ minden részén vannak barátaim. Persze azt nem tudtam megígérni, hogy gyakran fogunk együtt kávézni, vagy a kora reggeli, párás hűvösben futni, de mindig úgy búcsúztam, hogy „Ha erre járok, mindenképp benézek!". Szerencsére, ezt gyakran be is tudtam tartani.

És, hogy mi a hátulütője ennek az életvitelnek? Maholnap, ötvenévesen nincs saját családom, sem gyerekem, sem egy biztosnak nevezhető pont, ahová Magyarországon hazatérhetnék. Csajozni, ismerkedni felesleges lenne, hiszen nem tudok ígérni, és voltaképp nyújtani sem olyat, amiért megérné rám várnia bárkinek. Hiszen táskák a gardróbom, s van, hogy minden reggel másik városban ébredek...

Mirkó történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock