Dühös vagyok és elkeseredett, fáj, hogy egyedül vagyok...

A fájdalom hirtelen, a legváratlanabb pillanatokban csap le rám, mint a vihar. Szinte mértani pontossággal mindig ugyanoda, hiába akarok menekülni előle. Olyankor az egész testem megdermed, kiszárad a torkom és beszélni se tudok. Várok, mert nem tehetek mást.

Várom, hogy elmúljon ez a gyötrődés, közben pokolian szenvedek attól, hogy nincs társ mellettem.
Az utóbbi években több száz ilyen pillanatom volt. Néha több idő telt el közöttük, néha kevesebb, de mindig megismétlődtek. Bárcsak azt mondhatnám, hogy lassan-lassan beletörődtem a jelenlétükbe, és már fel sem tűnnek, de ez nem igaz! A magány jelenlétét soha nem lehet megszokni, elfogadni is elmondhatatlanul nehéz. A mostani életem állandó kísérője, és folyamatosan érzem annak hiányát, hogy nem tudok bensőségesen kapcsolódni valakihez.

Újabban azt veszem észre, hogy a legapróbb, leghétköznapibb dolgokon is képes vagyok kiborulni. Valószínűleg a szeretetéhségem miatt. A múltkor a metrón velem szemben ült egy fiatal nő, ölében egy öt év körüli gyerekkel. A kisfiú olyan rajongással és áhítattal nézte az anyukáját, hogy összeszorult a torkom, és alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

Aztán eszembe jut egy másik jelenet. Néhány hete megláttam a kolléganőm ujján egy eljegyzési gyűrűt. Szégyellem, de iszonyú irigység lett rajtam úrrá, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mivel érdemelte ki ő ezt a boldogságot? És nekem miért nem adatik meg?

Próbálok erősnek látszani, de nem mindig sikerül palástolnom az érzéseimet. A környezetemben élők látják rajtam, hogy nem vagyok túl jó passzban. A maguk módján próbálnak segíteni, amivel gyakran sajnos többet ártanak, mint használnak. Sokszor gondolkodom azon, hogy azok az ismerőseim, akik kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek, még elképzelni sem tudják, mennyire tud fájni a társtalanság.

Forrás: Shutterstock

 

Általában tőlük kapom a legidegesítőbb tanácsokat, ilyeneket például: „Ha görcsösen keresed az igazit, akkor nem fogod megtalálni." vagy "Többet kellene eljárnod társaságba, a Tinderen mindenki csak szexet akar!" esetleg "Tanuld meg egyedül is jól érezni magad!" Persze kívülállóként könnyű okosnak lenni, véleményt alkotni, de belülről nézve ez nem ilyen egyszerű, sőt! Manapság mocskosul nehéz gyermektelen szingli nőként ismerkedni. Negyven felett meg pláne! (Nyilván minden élethelyzetnek megvan a maga kihívása, én csak a sajátomról tudok hitelesen beszélni.)

És mielőtt még bárki pálcát törne felettem, azt azért szeretném leszögezni, hogy nem vagyok egy besavanyodott, megkeseredett nő. És nem vagyok lúzer sem. Vannak barátaim, céljaim, értékes embernek tartom magam, ettől viszont a tény még nem változik: szeretnék szerelmes lenni! Nagyon szerelmes. Szeretnék esténként hozzábújni a kedvesemhez, beleszagolni a bőrébe, beleolvadni az érintésébe.

Félek ettől a gyökértelen állapottól, mert nem tudom, meddig fog tartani. Néhány hónapja rám tört az egzisztenciális szorongás, lázasan keresem az értelmet a saját életemben. Rohan az idő - néha úgy érzem, lekéstem mindenről.

Sajnálom, hogy nem tapasztalhattam meg fiatalon az anyaság örömeit. Sajnálom, hogy eddig még nem hozott össze a sors azzal a férfival, akivel boldogok lehetnénk. Azt is sajnálom, hogy az idő múlásával egyre távolabb kerülök a családalapítás lehetőségétől. Ez a gondolat félelemmel tölt el. Igen, tudom, nem vagyok emocionálisan kiegyensúlyozott.

Mostanában sokat sírok - néha dühömben, máskor meg tehetetlenségemben. Be kell vallanom, elfáradtam az egyedüllétben. De erőt veszek magamon, és valahogy kikászálódok ebből a hullámvölgyből. Nem engedem, hogy a csalódások elvegyék a reményemet és a hitemet! Mert bármikor találkozhatok az igazival.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?