Még mindig nem keltél el? A helyedben én elgondolkodnék...

Anyu rögtön elkezdett magyarázkodni, hogy még nem, de van komoly párkapcsolatom, én pedig legszívesebben kirohantam volna az üzletből. Azt bezzeg senki nem kérdezi meg a másiktól, hogy bár házas, de valóban boldog-e?

Ha egyedül vagy, akkor tuti a te hibád, mert senki nem elég jó neked, túl sokat vártál a tökéletesre, túl sokra tartod magad, vagy egy elviselhetetlen hisztis picsa vagy, aki megérdemli a sorsát. Az emberek hihetetlen jók az ítélkezésben, főleg úgy, hogy valójában nem is ismernek. Csak rád néznek, és úgy érzik, ők rögtön tudják a tutit. Eszükbe se jut, hogy esetleg nem önszántadból vagy egyedül, nem a te döntésed, hogy nincs még férjed, gyereked. Mert hát nincs rád írva, hogy több pasidhoz is hozzámentél volna már feleségül, csak ők épp nem téged választottak.

Emlékszem fiatalabb koromban mindig mindenki azt mondta, legyek türelemmel, majd jön az igazi. Amikor betöltöttem a harmincat, jött a "ne görcsölj rá, engedd el", amit ki nem állhattam. De amit ennél is jobban utáltam, az az "okkal vagy egyedül, sokat tanulhatsz belőle", ami igaz, de mégis sikítani tudtam volna, amikor meghallottam. Amikor közeledsz a negyvenhez, az emberek lassan már nem is mondanak semmit.

Mert hát igazából kudarcnak élem meg az egészet. A boldog párkapcsolat egy olyan dolog az életemben, amire mindig is vágytam, és mégis nagyon nehezen jön össze. Nem tudom kontrollálni, nem tudom befolyásolni, csak elfogadni tudom a helyzetemet és elengedni a görcsösséget, a vágyaimat. Apám mondta nekem a legutóbbi csúfos szakításom után, hogy az exemmel nem volt minden rendben, hiszen közel negyvenhez még sosem volt házas, nem akart megállapodni. Erre rögtön rávágtam, hogy akkor velem is nagy baj van, hiszen én is egyedül vagyok még. Apu erre azt mondta, "Lehet lányom, de te nem tudod megkérni egy férfi kezét."

Azt hiszem, tipikus női szingli megoldás, hogy az ember elkezdi bújni az önismereti könyveket, elkezd előadásokat hallgatni a témában, elmegy tanfolyamokra, látóhoz, asztrológushoz, csak tudja már meg végre, mi a baj vele???

A pszichológus szerint a gyerekkori sérüléseim kivetülése a nem létező párkapcsolatom, a látó szerint karmikus feladatom ez az életterület, az asztrológus viszont azt mondja, jól állnak a bolygók, közeledik az én időm. Meditáljak minél többet, ismételgessek magamban megerősítő mondatokat, az sokat segít.

Ehelyett inkább most egy sorozatot nézek, ami a régebbi időkben játszódik és ott hangzik el az a mondat, hogy mi nők egész életünkben arra készülünk, hogy férjhez menjünk és gyerekeket szüljünk. Ezek a mi nagy pillanataink. Persze sokat változott a világ, de valahol ez még mindig belénk van kódolva, hogy igenis ez a normális, ez a társadalmi norma. Ezt hozzuk a női vonalról, ezt várják tőlünk és valahol mi is ezt várjuk magunktól. Persze nyilván nem csak a házasságról szól ez az egész. Társas lények vagyunk, vágyunk a másik közelségére, egy kedves szóra, törődésre.

Azt gondolom ebben a mai világban az a legnagyobb kihívás, hogy mindenféle szégyenérzet nélkül el tudjuk fogadni az életünket, olyannak amilyen és tudjunk önmagunk lenni, tudjunk önmagunkkal jóban lenni. Ha úgy dobja a gép, akár férfi és saját család nélkül is.

Nyitókép: Shutterstock