Búcsú attól a nőtől, aki melletted voltam

Emlékszem a napra, amikor elmentél. Még az időjárás is szar volt, mintha csak a lelkem kivetülését láttam volna az égbolton visszatükröződni... Van ez így - azt mondják, minden összefügg mindennel. Az eső is a könnyeimmel egy időben kezdett el ömleni, én pedig ültem a fekete díványon és ugyanolyan valószínűséggel vártam, hogy eltűnjön az emléked, minthogy a kanapém egyszer piros lesz. Utálom a pirosat.

Nemcsak az együtt megélt pillanatok képei futnak végig a fejemben naphosszat - mint valami folyamatos lejátszási lista -, hanem az is megkérdőjeleződik bennem, hogy kivé válok nélküled.

Egy kapcsolatban egymást csiszoljuk, szépítjük, építjük és romboljuk. Adunk és elveszünk: tulajdonságokat, gondolatokat és legfőképpen érzelmeket. Egymássá válunk, mint amikor sétálunk a napsütéses utcán, és te mögém állsz, az árnyékom pedig eltűnik a tiédben. Egyek leszünk, nemcsak testileg, hanem lelkileg és szellemileg is. Ez a személyiségeink szexuális rituáléja. - Még hogy a világ nem a szex körül forog...

Aztán amikor ez a csoda már megtörtént, egyszer csak jön egy kurva nagy bumm, valami ősrobbanás, pszichiátrián kezelendő bekattanás, és akkor azt mondod: bocs, ez már nem megy.

Akkor kiszakad a szívem a helyéről, de tudom: el kell fogadnom a döntésed. De az a baj, hogy már az ereimben is te folytál, úgyhogy most úgy érzem, hogy elvérzek. És hiába akarom kitörölni a neved a memóriámból, egyszerűen nem megy. Naphosszat teszem fel a kérdést magamnak, a barátnőimnek, de még a google-nek is:

Ha költő lennék, akkor csodálatos metaforákkal teletűzdelt verseket írnék, de mivel nem vagyok, ezért maradnak a nyers szavak: úgy érzem magam, mint egy ki nem fizetett prosti, akit egyedül hagytak a szállodai szobában, és még a ruháit is ellopták. Csupaszság - ez a legmegfelelőbb szó arra, ami bennem van. És hiába járom végig a plázákat a legszebb öltözékek után kutatva, nem találok vissza önmagamhoz sem Gucciban, sem Chanelben. Hiszen eltűnt rólam a legfontosabb kiegészítő: te.

Kiléptél az életemből és ezzel elvettél tőlem valami olyat, ami már hozzám tartozott: a gondolatodat. Azzal, hogy elmentél, megtiltottad az agyamnak, hogy rád gondoljak, mindeközben képtelen vagyok nem ezt tenni. Úgy hiszem: nem vagyok más, mint egy koldus, aki az elméjét lefoglaló élményeket kéreget. Elmegyek fodrászhoz, időt töltök a nekem fontosakkal, megtanulok kötni meg festeni, filmeket nézek és próbálok nem rólad beszélni.

Mert lesz majd olyan, egyszer, sokára, amikor dél körül észreveszem, hogy reggel nem te voltál az első gondolatom. Feltűnik, hogy ami hiányzik, az már nem te vagy, hanem az elmém azon fiókja, amiből minden ébredéskor a te képedet vettem elő.

Tudom, hogy eljön ez az idő! A helyedet átveszi más, mint az enyémet is a te életedben. Mert ez a dolgok rendje. De nekünk akkor is megmarad a történetünk, és mindig eszembe fogsz jutni a lakásban szétszórt fél pár zoknikról, mert az már te vagy nekem.

Magamtól, aki általad lettem. Elköszönés, ami bezár egy ajtót egy túlszeretett vendég után, akinek a boros pohara még félig tele áll az asztalon - amit nem mosogatsz el egészen addig, amíg el nem lepik a legyek.

Nyitókép: iStockphoto