Harminc felett már nem menő szinglinek lenni!

Úgy érzem a kor előrehaladtával azért is egyre nehezebb szinglinek lennem, mert egyre sebezhetőbb vagyok, és egyre többször tör rám a magány. Ráadásul egyre csak fogyatkoznak a szingli barátnőim és barátaim, a legtöbben már megházasodtak és elköltöztek a közelemből. Úgyhogy ma már nem zajos bulikba járok, hanem leginkább babalátogatóba.

Ebből kifolyólag nem kell meglepődni, hogy az ember lányára még a családja is rászáll, hogy ugyan már kislányom, miért nem fogtál már egy férfit magadnak? Bár én sosem engedtem a nyomásnak, vagy legalábbis nem emiatt szeretnék családot, hanem amiatt, mert nem akarok folyton a még szingli barátaim nyakán lógni.

Szabad prédának fiatalon menő lenni, amikor még tele vagyunk életerővel és úgy érezzük, hogy miénk a világ. Én is lubickoltam a huszas éveimben, és valóban jó érzés volt szabadnak érezni magamat. Bárhová elutazhattam, már nem kellett a szülőktől engedélyt kérni rá, vagy esetleg egy olyan társtól, aki nem szeret utazni. Ezért én nagyon élveztem a húszas éveimet, és még a harmincas évek is tele vannak vágyakkal és álmokkal, de ezek már kicsit nyugodtabbak, mivel már egy tervezhetőbb életre vágyom.

Harmincas nőként már azért is nehezebb, mert a férfiak a fiatalabb nőket keresik a társkeresőkön, egy 35-40 körüli férfi tapasztalataim szerint nem korabeli nőre vágyik, de persze vannak kivételek. A kor előrehaladtával tehát a párkeresés is döcögősebb. Ám, nem csak ez jelenti a nehézséget a későbbi időszakban. Minél több időt töltök ugyanis egyedül, annál nehezebb bárkinek is beilleszkednie az életembe. Az alkalmazkodás egyre nehezebb, már egy randit is jól meggondolok, egy párkapcsolatba pedig végképp nem ugrok fejest.

Ugyanakkor szeretnék már egy párt magamnak, akivel megoszthatom az életemet, aki otthon vár, és végre nem az üres lakásba érkezem meg egy fárasztó nap után. Az is fontos, hogy a világa által többnek érezzem magam, vagy együtt fedezzük fel a világot.

Teljesen átértékelődött bennem a szingliség fogalma az évek alatt. Mikor a húszas éveim elején jártam, akkor még olyan távolinak tűnt a harmincasok világa, és néha azt éreztem, hogy ők már öregek a randizáshoz. Úgy gondoltam, ennyi idősen nekem már férjem és családom is lesz. Ám nem így lett, legalábbis egyelőre. Persze, ez nem zárja ki azt, hogy a későbbiekben ne lenne lehetőségem egy olyan társat találni magamnak, akivel tényleg jól kiegészítjük egymást, de most kicsit szégyellem magam a korábbi kijelentésem miatt.

Szeretnék leszámolni ezzel az időszakkal és egy olyan korszakot nyitni, ahol lehetőségem van arra, hogy végre belekósoljak az igazi társas létbe, annak szépségeivel és árnyoldalaival egyaránt.

Nyitókép: Shutterstock