Azért viseltem XXL-es ruhákat, mert anyám elégedetlen volt a saját testével

Anya manipulatív, s hogy elérje a célját, beveti az érzelmi zsarolást. Nem szép, tudom, hogy így írok az édesanyámról, de túl a harmincon pontosan ismerem a működését, minden praktikáját, és már tudok tenni ellene. Ha a telefonban meghallom, hogy már sírásra görbül a szája, s elkezd ventilálni, hogy az ájulás szélére sodorja magát, akkor erőteljesen rá kell szólnom.

Ilyenkor csodával határos módon egy szempillantás alatt elmúlik a pánik, helyreáll a légzése és már a könnycsepp sincs ott a szemei sarkában. Felnőtt fiúként jöttem rá arra, hogy ezt nem tudatosan teszi, ez ösztönösen jön belőle, ez egyfajta túlélési mechanizmus, ami az évtizedek során sajnos annyira eltorzult, hogy a környezetére káros viselkedéssé változott.

Az édesanyja, az én nagymamám, akit rajongásig szeretett, folyton éreztette vele, hogy csak másodrangú, és a testvéreit nála mindennél jobban imádja. Nem volt ez sosem kimondva, de ismerjük mindannyian azokat a jeleket, félmondatokat, amikkel fokozatosan lehet egyre beljebb tolni és forgatni a kést az ember szívében. Ennek tetejébe elveszítette az első férjét és hosszú éveken át nem találta helyét az életben, egyedül nevelte a nővéremet, mígnem találkozott apukámmal és megszülettem.

Benne viszont addig annyi minden felhalmozódott, hogy felerősítették személyisége azon vonásait, amik nem tették korábban sem vonzóvá. Mindenkinek van rossz oldala, nekem is, ez is megérne egy misét, de valahogy voltam olyan szerencsés, hogy ezeken sikerült felülkerekedni. Anya viszont még akkor is úgy érezte, hogy el van nyomva, hogy ő sosem kap meg semmit, amikor már rég kiszabadult az anyai pókhálóból. Amiről sosem tudjuk meg, valóban olyan rossz volt-e, mint meséli.

Egy tökéletlen ember, aki okkal nem kellett az édesanyjának. Hiszen a nagyi jobban szerette anya testvéreit! Ez az élmény rányomta a bélyegét a párkapcsolataira, és a viszonyára a saját gyerekeivel is. A testvéremmel rengetegszer szenvedtünk attól, mert őt elvileg elnyomta a nagymama.

Még most is képes érzelmileg zsarolni minket, apró tűszúrásokkal a tudtunkra adja, milyen rossz gyerekek vagyunk, amiért nem ugrunk az első szavára. Ha nem kap meg valamit azonnal, akkor mi nem is szeretjük őt. Elmaradhatatlan zokogás kíséretében tör ki belőle minden alkalommal ez az okfejtés. Ezzel megtanultunk együtt élni, sőt kivédeni a szúrásokat.

Anya ugyanis nem volt elégedett a saját testével. Pont azért, mert az hitte, a nagyi azért nem szerette, mert duci volt. Igyekezett mindig elfedni a testét, bő ruhákat hordott, festette a haját, vastagon sminkelt és a külvilágnak egy kiegyensúlyozott, mindig mosolygós nő és anya és feleség képét vetítette. Közben nekünk sem engedte, hogy önmagunk legyünk. Miatta jártunk különórákra, sport, nyelvek, zeneiskola... A szakkörök ördögi körében teltek a gyermekévek. Mindez tök jó, mondhatjátok, hiszen ezer lehetőséget kaptunk, és a zene meg a nyelv milyen jó ugródeszka.

Anya nem engedte, hogy mi válasszunk ruhát magunknak. Ő vitt el minket a boltokba, ahol kivétel nélkül mindig az egy-két számmal nagyobb pólók, nadrágok, pulcsik kerültek a kosárba. A saját méretét vette meg nekünk, gyerekeknek. Mi pedig el sem tudtuk képzelni, hogy lehet akár L-es, vagy M-es pólót is hordani. Hogy szűk ruhákban is jól érezheti magát az ember. Nemrég, a legutóbbi nagytakarítás során a barátnőm kezébe akadt az egyik gyerekkori pulóverem. Nem hazudok, ma ketten is elfértünk benne.

Szerencsére nincs testképzavarom, persze nem vagyok elégedett magammal, lehetnék izmosabb, vékonyabb, az a pici úszógumi is eltűnhetne, miközben megjelenhetnének a hasamon a kockák... De jól érzem magam a bőrömben. A nővérem viszont kevésbé volt szerencsés, ő folyamatosan a kilókkal harcol. A fejében! Mert hogy semmi szüksége nem lenne a diétára, baromi csinos és nőies, de sajnos a gyerekkori traumákkal nem mind egyformán küzdünk meg.

Ákos történetét Szabó Bence jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock