Életem nagy horderejű dolgait megoldom, a mumusom azonban teljesen lebénít

Gyermekkoromban úgy képzeltem el a mumust, mint roppant félelmetes, rettenetes kinézetű szörnyet, aki minden pillanatban ádáz tekintettel figyel, mikor teszek rossz fát a tűzre. Ahogy éveim száma gyarapodott, megvilágosodott előttem, hogy a mumus egészen más. A természete pontosan abban rejlik, hogy egyáltalán nem embert próbáló dolgokra kell gondolni, amikor megjelenik.

Számomra a mumus képes izzasztó helyzeteket teremteni, amiken kínomban kedélyesen elkacarászom. Csodálkozva, mert annyi fájdalommal és félelemmel megküzdöttem már, sokkal nagyobbakkal, mint amit egy ilyen fránya kis mumus okozhat. Erős lettem, mert ha küzdünk, nem adhatjuk fel félúton, hogy bocs, de nem kérem tovább, kiszállok. Akkor sem, amikor úgy érezzük, az összes erőnk és tartalékunk elfogyott és már semmibe se tudunk kapaszkodni.

Erre jön ez a nyomorult mumus a maga banális dolgaival. Szerencsére megadatott számomra, hogy tudok derülni a saját hülyeségemen. Szóval, mumusa mindenkinek van. A kérdés nem ez, hanem, hogy mihez kezdünk vele. Példának okáért vegyük a társamul szegődött, saját, külön bejáratú mumusomat. Letarolt a tűszúrástól való félelem. Ez kérem, számomra már – szó szerint – a röhejes kategóriát súrolja. Egy tűszúrás?! Nahát! Állok értetlenül és nem boldogulok vele: átlényegültem egy kínjában önmagán vihorászó, és a saját hülyesége előtt ütődötten és döbbenten álló valamivé, az kérem, skandalum!

Na már most, a mumusok természetüknél fogva, ha egyszer ráéreznek a félelmeink ízére, akkor aztán nem tágítanak. És itt kezdődött az én vakrandim és találkozásaim tömkelege a saját mumusommal. Kiderült, hogy meg kell operálni a térdemet, amitől nem estem pánikba. Nem ez lett volna az első alkalom. Amikor szembesültem azzal, hogy ez mindenféle szurkálásokkal jár, na, akkor nekiültem elmélkedni. Rögtön az első döfés a laborban várt rám, ahol a drága véremet akarták venni, hogy megmutatkozzék, alkalmas vagyok-e a műtétre.

Így hát magamat a sorsomnak megadva, megcéloztam az SZTK nevű műintézményt, hogy önként és dalolva adjam életerőm drága cseppjeit. A hölgy úgy szúrt meg, hogy észre sem vettem, de a mumus nem tágított és a fülembe suttogta: nem úsztad meg. És persze, következett a sokk, hogy az altatóorvos engem hátba akar szúrni. Na kérem, ilyet nem lehet. Engem ne szúrjon hátba senki, semmilyen okból kifolyólag.

Forrás: Shutterstock

Rá kellett jönnöm azonban arra, hogy az égvilágon semmi beleszólásom sincsen a történésekbe, ezért újfent megadtam magam a sorsomnak. Nem is aludtam aznap éjjel, így hát módomban állt elbeszélgetni a Jóistennel és az ő angyalaival, hogy én odaadom ezt nekik, de ha lehet, oldják meg furfangosan. Akkor kezdett tamtamot verni a szívem, amikor megérkezett értem a beteghordó. Kis zöld papírruha, rám figyelmességből egy flanell hálóingszerű képződmény. Örültem neki, mert nem maradtam pőrén. Ahogy közeledtünk a műtő felé, a szívem már olyan őrült ritmust táncolt, hogy azt hittem, megfulladok. A műtőbe érkezvén fogadott az újabb kellemes meglepetés és a tudat, hogy az égiek meghallgatták az imáimat. Rákérdezett az altatóorvos, hogy akarom-e én ezt a hátba szúrást. Akarja a fene. Akkor ő elaltat, jó lesz? A legjobb. Az asszisztensnő úgy szúrta be a branült, hogy észre sem vettem.

Mire azonban derűs lelkiállapotomba újfent visszatértem, az a fránya dög megint a vállamra telepedett. Először a mindennapi véralvadásgátló injekcióval. Nem sokkal ezután jött a következő boldogság faktor: folyadék van a térdemben, azt is meg kell szúrni. Na, elgondolkodtam rajta, ha ennyiszer verik bele az orrom ebbe a történetbe, akkor illenék végre kezdeni vele valamit. Vihorásztam saját magamon. Irreális módon féltem és irtóztam az egésztől. Sebaj, gondoltam, most már haza megyek és örökre búcsút intek az összes döfködésnek.

És nem! Tíz napig kellett szurkálnom a véralvadásgátlót. Első nap megacéloztam a lelkemet és hősiesen hasba szúrtam magam. És nem ment be a tű! Próbálkoztam egy darabig, áttértem a vállamra, karomra, kerestem volna puhább helyet, de semmi. Szégyenszemre a sógornőm és a barátnőm szurkáltak felváltva. Mindeközben a fiam minden alkalommal rettenetesen jól szórakozott rajtam. Mondogatta is, hogy anya, még sohasem láttalak ilyennek, mert terminátor vagy és a szamurájnak nem fáj a teste, mi van veled? Ha én azt tudtam volna, egy csapásra minden a helyére került volna, de ezek a nyavalyás mumus dolgok nem így működnek.

Fogalmam sincs, mit kezdek majd a tűszúráshoz kapcsolódó mumusommal. Úgy tűnik, életem nagy horderejű dolgait megoldom, kezelem, felállok belőlük, de a mumussal nem bírok.

Nyitókép: Shutterstock

 

Ezek is érdekelhetnek